De nem azon a gáton, mely a vízbetörések utolsó menedékei most sokhelyütt az árvíznek kitett településeken, hanem csak a Duna-menti gáton Békásmegyernél. Odavitettem magam busszal, majd kisétáltam a Barát-patakhoz. Készítettem egy felvételt a Kőhegyről, ahol Kati a házban lehetett, mert nem láttam (zoommal sem). De hogy szülnapja környékén gondolok rá és ismételten, annak igazolására készült a kép. Meg a másik, melyen virtuálisan egy pipacsot szakítok le –– Neki, ajándékul, hogy Isten éltesse!
Talán elküldöm emailben is.
Jelentem, rosszul választottam. A gátat délről kellett volna megtámadni és északnak menetelni, én meg fordítva tettem. Hogy miért tettem roszzul?
Mert enyhe északi szél fújt, melyből semmit sem érzékeltem, noha rám fért volna a léghűtés, mert amint kidugja a nap a fejét a felhők mögül, gyengítetlenül pörkölni kezdi azokat az ártatlanokat, akik nem igazán tudnak elmenekülni sugárzása elől. Magam is így jártam. „Széllel szembe pedig ne pessents!” – okosítanak a barokk okosai,
én viszont azt mondom, hogy kifejezetten csak széllel szemben érdemes sétálni, ha süt a nap.
Tehát legény voltam a gáton, ha nem is egymagam, mint Arany Toldija. Sőt. Számosan kocogtak velem szemben – és egy irányban is. Akik szemben futottak, azokat lehagytam. Az egyirányúakat nem.
Hazajővén a reggel papíron kidolgozott javításaimat átvezettem a digitalizálásra váró Távlatok-anyagba, és most átadhatom magam az olvasásnak, ha már egyszer beiratkoztam a kölcsönkönyvtárba.
Még ideidézem Nektek a Toldi hivatkozott részét, hogy merengjetek el, milyen gyönyörű is a nyelv egy mester kezében. Tehát
Toldi
[De ha Ilosvai korábbi verzióját veretesebbnek ítélitek, nem bánom, legyen itt az is (ma ilyen kedvem van)]:
Ilosvai.
Mostan emlékezem az elmult időkről,
Az elmult időkben jó Tholdi Miklósról...‘
Arany:
Mint ha pásztortűz ég őszi éjtszakákon,
Messziről lobogva tenger pusztaságon:
Toldi Miklós képe úgy lobog fel nékem
Majd kilenc-tíz ember-öltő régiségben.
Rémlik, mintha látnám termetes növését,
Pusztító csatában szálfa-öklelését
Hallanám dübörgő hangjait szavának,
Kit ma képzelnétek Isten haragjának.
Ez volt ám az ember, ha kellett, a gáton,
Nem terem ma párja hetedhét országon;
Ha most feltámadna s eljőne közétek,
Minden dolgát szemfényvesztésnek hinnétek.
Hárman sem birnátok súlyos buzogányát
Parittyaköveit, öklelő kopjáját;
Elhülnétek, látva rettenetes pajzsát,
,És, kit a csizmáján viselt, sarkantyúját.‘
…
első ének 2. vsz.:
Egy, csak egy legény van talpon a vidéken,
Meddig a szem ellát puszta földön, égen;
Szörnyű vendégoldal araszos vállán,
Pedig még legénytoll sem pelyhezik állán.
Széles országútra messze, messze bámul,
Mintha más mezőkre vágyna e határrul;
Azt hinné az ember: élő tilalomfa,
ütve ,általútnál’ egy csekély halomba.
Utolsó kommentek