Mickey webnaplója

– Isten vagy! – mondták nagyon régen – és ma is kissé szlengesen – ezt az igen erős és meghökkentő-rajongó kijelentést. Azok kapják, akik valamiféle teljesítményükkel oly mértékben elkápráztatnak valakit, hogy az illető eme elragadtatott kijelentésre szánja el magát.
Miről szól ez az „Isten vagy!” elismerés?
Arról, hogy valami rendkívülit alkottál, teremtettél.
(Alkotónak a Szentlelket nevezzük, teremtőnek pedig az Atyaistent.)  
Bár hatalmas a különbség a Teremtő és a teremtmény között (az én útjaim nem a ti útjaitok, az én gondolatom nem a ti gondolataitok), a Biblia szerint alig vagyunk valamivel kisebbek az Istennél, az angyaloknál, Istenre nyitott, Isten képére és hasonlatosságára teremtett lényeknek tudhatjuk magunkat.
Amit végül is meg szeretnék fogalmazni: Amilyen jól esik hiúságunknak ez az abszolút elismerés, olyan jól esik az Istennek, aki valóban az, ha kijelentjük neki őszinte szívvel: Isten vagy!
Ezzel elgondoljuk az elgondolhatatlant, megfogalmazzuk a megfogalmazhatatlant, kimondjuk a kimondhatatlant.         
Ha mi Isten képmásai vagyunk, akkor jogos a feltételezés, hogy Istennek érzései, ki- és beteljesedésre való „éberségben töltött várakozásai” vannak.
Bár hatalmas teológiai ismeretanyagot söpörtek össze szakemberek, akik Istenről kifejtették, amit megsejtettek róla, de az Úr nem erre vágyik.
Viszontszeretetünkre vágyik, arra, hogy kimondjuk neki legpozitívabb elismerésünket: Isten vagy! Erre vágyott a Fiú is, akiről Péter ezt mondta: Te vagy a Messiás, az élő Isten Fia. Akiről Szent Tamás így vallott: Én Uram, én Istenem!      
A misén együtt mondjuk-énekeljük: Szent vagy, szent vagy, szent vagy, mindenség Ura, Istene… e kijelentésben egész érzésvilágunkkal jelen kellene lennünk számára, annak ellenére, hogy a szent nem jelent mást, mint isteni. Ha ezt értjük, rájövünk, hogy csupán dadogunk, mert nem tesz hozzá semmit az „isteni vagy”-kijelentés annak elismeréséhez, hogy a mindenség Urának, Istenének tudjuk Őt.
Arra vagyunk teremtve, hogy Istent viszontszeressük.
Csak ezzel a lendülettel, lelkesedéssel, pozitív érzelemmel, ezzel a magunkra figyelés helyett való Istenre figyelésben találjuk meg célunkat, az Ő vezetését, az Ő gondolatainak a forgácsait, nyomait. S kezdünk meg benne élni, mozogni és létezni.
Tegnap azt írta Csia, hogy ma lenne 99 éves apánk. Emlékére elmegy reggel misére.
Igaza van.
Hisszük a szentek egyességét, azaz az isteniek közösségét. A mi Istenünk az élők Istene. Így hát apánk él. Inkább él, mint amikor a földön járt. Élete romolhatatlan most már a mindenség végtelenségéig.
Churchill mondta a túlvilágról és a festészet iránti vonzalmáról (melybe akkor szeretett bele, amikor politikai karrierjét elvágták), tehát azt mondta, hogy a mennyországban az első millió évet festéssel kívánja eltölteni.
Ugye milyen emberi,
ugye milyen churchilles.