Mickey webnaplója

Ha azt mondom, leviszem megpisiltetni a kutyát, nálunk ez azt jelenti: vállamra akasztom a fényképezőgépet, mert sétálni indulok. Ma is majdnem így lett. De másképp döntöttem: sétálni lehet fényképezőgéppel, de lehet Blanka unokával is, csakhogy akkor jobb, ha nem viszem magammal a fotómasinát. Blanka ugyanis három éves, és teljes embert kíván épségének a megőrzése. Különösen, ha a Duna-partot vesszük célba. Másfél órán át tartott a délelőtti séta. Megnéztük a patakot a kacsákkal, majd felmentünk a vasúti hídra, megvártuk, míg egy vonat elhalad az orrunk előtt, és kézen fogva visszacsattogtunk, le az 53 lépcsőn. Igen, kézen fogva, mert Blanka feje-teste kifér a korlát rácsai között, a Duna meg nagyon veszélyes strand.
A parton aztán találtunk alkalmas helyet a fadarabok és kavicsok vízbehajigálásához. Jöttek is a tőkésrécék, számszerűen nyolcan voltak kíváncsiak, hogy amit a vízbe vetünk, ehetőek-e. A „tyúkeszű” kacsák hamar rájöttek, hogy a kőszikla ebéd nem nekik készült, és odébb eveztek.
Délután újabb próbálkozásom volt Blanka-cicával.
Ezúttal a máltai játszótérre vettük az irányt.
Maréknyi cukorkát tettem zsebre bőgéscsillapító, ajándékozási célból, komfort- és biztonságérzetet nyújtó katalizátorként.
No ott is futkostam utána eleget, mert mint korábban már egyszer megfogalmaztam, a kis uncsi bátrabb, mint kellene. Nincs félelemérzés benne, és ez nem mindig jó. Persze az örök félelemérzés se jó, ami engem pl. arra ösztökélt, hogy soha ne távolodjak el tőle három méternél távolabbra.
Még így sem tudtam megakadályozni, hogy hazafelé jöttünkben a járdán el ne hasaljon. Ezúttal olyan bömbölést csapott, hogy a cukorka mellé még fel is kellett vennem a nyakamba. Ott aztán lassan megnyugodott.
Hazaérve ő csöngetett.
Ezt sose hagyja ki.
A fotózás elmaradt, s lehet, hogy holnap is így lesz.
Ugyanis reggel az óbudai szigeten lévő hatalmas csúszdás játszóteret célozzuk meg, valamint az ugyancsak hatalmas rétet egy labdával.