Mickey webnaplója

Régi mulasztásomat pótolom esténként. Magam mellé vettem a jezsuita A Szív c. kiadvány utóbbi évfolyamait, és nagyjából egyet közülük megemésztek lefekvés után. Amíg el nem nyom az álom, addig böngészgetem a mostanában zömmel szerzetesek által írt cikkeket. Köztük töltöttem másfél évtizedet, így képzeletemben megjelennek temperamentumukkal orgánumukkal, és immár – megírt anyagaikkal is együtt.
Tematikusak az egyes számok (csakúgy mint a Távlatok volt. Kedvemre szemezgetek hát az anyagokból.
Korábban fejhallgatóval a fejemen tértem nyugovóra és pásztáztam az adók között, hallgattam könnyű és nehéz zenét, hallgattam könnyű és nehéz szövegeket. Meglepően sok értékes anyag hangzik el éjszaka a rádióban. Persze átugrom a „sztár”-interjúkat, melyek fellépésekről és készülő új CD-ről szólnak. Hótt unalmasak ezek a műsorok. Ám értékes embereket is mikrofon elé kérnek. Nagyon tanulságos meghallgatni őket. De már az is esztétikai örömet szerez, hogy két klasszikus adó között ugrálhatok, és általában elég sokféle zenei műfajt kedvelvén szinte mindig elcsípek valami embernek valót, valami nekem valót. Hát így zárulnak estéim, míg csak el nem nyom az álmosság. Ekkor az égiek bizalmába ajánlom magamat, és próbálok mielőbb öntudatlan állapotba keveredni.
Jut eszembe apám, aki mesélte, egy ismerős öregasszony esti imája meglehetősen lakonikus volt. Csak ennyit kiáltott az éjszakába: Jézus, segíjj!
A regnumi táborokban megadták a módját a takarodónak. Röviden sorolták a napi eseményeket, azzal a céllal, hogy belehelyezkedjünk, miben vettünk részt, milyen lelkülettel, mi volt jó, mi rossz. Aztán elénekeltük a Salve Reginát, kaptunk egy áldást, és esetleg utánunk küldték még ezt a félmondatot: Mondd: Jézus, aztán dögölj!
Ez arról szólt, hogy az áldás után a lehető legnagyobb mértékben kívánatos az elcsendesedés, avagy szakszóval: Szilencium.