Mickey webnaplója

A kronosz a megszokott fogalom. Események egymásutánját mérő idő. A kairosz az alkalmas idők sorozata: a találkozások, rátalálások ideje.
Maradjunk először a kronosznál, melynek múlását a kronométer méri, eseményeiről a krónikák számolnak be.
Kétféleképpen közelíthetek a kronoszhoz. Autóban ülve előre (a jövőbe) tekintve, jelenem alá gördülnek a tárgyak. A sávválasztó csíkok, a kilométerjelzések, a terelőkorlátok gyorsan fel- és eltűnő szakaszai.
A múlt pedig  akkor rémlik fel, ha vasúton közlekedem. Szeretek az utolsó kocsiban utazni. Kimegyek az ajtóhoz, s kinézek a hátsó ablakon. Hosszasan szemlélem a jövőből múltba futó jelenben az eseményeket. Igen, a jelenben állva, hiszen én és a vonat egy rendszer vagyok. Igaz, hogy vágtat a szekér, de benne hozzá képest mozdulatlan vagyok. Álltó helyemben próbálom befogadni a „szárnyas idő” változásokat hordozó eseményeit. Az apró tárgyak (zúzott kövek, bokrok stb,) szinte felfoghatatlan tempóban tűnnek a messzeségbe. A talpfák szintén az apróbb időintervallumokat idézik. Már a távíróoszlopok jobban észlelhető ritmikus valóságukkal hívják fel magukra a figyelmet. Ugyanígy viszonylag állandó a sínhézagok ritmikus kattogása is. (Állítólag Gershwin Kékrapszódiáját a vonat ismételt zakatolása ihlette.) Nagyobb időintervallumon keresztül látszanak az erdők, rétek, szántóföldek kétoldalt, a hegyek s az égen a felhők. Így telik el az idő, mígnem a jövőből jelen lesz, s megérkezünk a célállomásra, hogy ott kiszálljunk.
Nemde ez történik életünkben is? A napi rutinok iszonyú tempóban tűnnek elő, s el. A felkelések, mise, posztok megírása, gyógyszerek adagolása, bevétele, napi munkák elvégzése. Vannak aztán olyan feladatok, melyeket meg kell tervezni, melyekre készülni kell, s melyek egyszer csak a jövőből a röpke jelen után a múltba vesznek. Idén ilyennek számított a kézfogó, mely tervezhető volt, Haiti földrengése, mely nem  volt tervezhető. A közös nyaralás, mely tervezhető volt, a kórházba kerülés, mely nem volt tervezhető. Visszatérő rutinok. Heti egy konzultáció, havonta vérvétel, lapok korrektúrája, kommentek megírása, háromhavonta receptíratás. De voltak egyszeriek is közöttük, pl. Micáék esküvője, a chilei bányászkatasztrófa, vörösiszap támadása, árvizek, stb. Ezek a jövőből érkeztek, hamar lezajlottak, s máris a múlt eseményeiként tartjuk számon őket.
Mint már megírtam: életem végéig havonta vérvételre kell jelentkeznem. Csaknem féléve tart a folyamat, s ki tudja, hányadik lesz az utolsó?
Fontosabb volna a kairosz, a találkozások megvalósulásának az ideje, az alkalmas idő értelmes kihasználása, a rendelkezésünkre álló időintervallum személyessé tétele, személyes megélése, a személyiségcserék láncolata a mélyen megélt találkozásokban, az értelmes szemlélődés, a szemlélődés gazdagságának megragadása.
A jelenlét.
Nem is tudom, ez csakugyan idő-e, vagy éppen a kronoszból való kiesés az örök jelenbe. Mindegy, nem az ezen való töprengés számít, hanem az, hogy jól használjuk fel időkeretünket a lényeg megélésére.