Mickey webnaplója

Ma kilátogattunk a 301-es parcellához (is), merthogy szokásosan rokonaink sírját kerestük fel. És ha már itt jártunk…, akkor…
Készítettem is néhány felvételt a mártírhalált haltak kopjafáiról, az október 23.-i ünnepség keretén belül díszelgő katonákról, és az érkező motorosok első rajáról (út közben egy másik sokadalommal is találkoztunk, immár rendőri felvezetéssel közeledtek.)
Mindez méltó volt, talán itt-ott szép is, mégse hozta a lényeget.
56 lényege bennem él. Olyan eszményien, ahogyan akkor, tíz évesen megéltem a kivívott szabadságot. Alighanem attól lett bennem még kontrasztosabb, mert időközben a megtorlások végrehajtói iránt teljes ellenszenv alakult ki. Senki ne csodálkozzon rajta.
Itt egy megnyirbált szabadságú nép, egy ellenséges tenger közepén. Magára hagyva. Fojtogatói visszatelepedtek, a nyakára ültek. USA, Európa és az ENSZ hallgat. S tudjuk: bűnösök közt cinkos, aki néma.
Ekkor még nem tudjuk, hogy az USA és a SZU megegyezett arról, hogy fenntartják a status quót, azaz az oroszok azt csinálhatnak velünk, amit akarnak. Ekkor még azt se tudjuk, hogy Spanyolországból tízezrek kívántak mellettünk harcolni, s azt se, hogy az USA ellehetetleníti megindulásukat. Ekkor még nem tudtuk, hogy Albert Camus szégyelli magát Európa helyett, és vádló sorokat ró papírra a magyar szabadságharc mellett, Európa közönyössége ellen. Ekkor már beleszagoltam a szabadság levegőjébe, és a 89-es fordulatig nem éreztem, amit 56-ban igen: hogy jó magyarnak lenni.
Utálom hallgatni az 50. évforduló eseményeiről elhangzó értékeléseket. Még mindig nem tiszta a megfogalmazás. A tévében elhangzanak kettős igazságokról szóló megnyilvánulások. Nem hiszek benne. Több ezer, állig felfegyverzett rendőrt – az országból, s ki tudja, még honnan – nem vezényelnek egy helyre csupán azért, mert még az is előfordulhat, hogy a megemlékező tömeg elragadtatja magát.
Ezek a valakik megtorolni érkeztek. A tévé közvetítette vérlázító brutalitásukat. Nem létezik, hogy maguktól verték össze honfitársaikat, avagy ki tudja, milyen társaikat.
Bizony-bizony – csak a vak nem látja: megrendelésre történt a kegyetlenkedés, és ezzel nem nézett még szembe a nemzet.
Mikor fogunk róla igaz szavakat tanítani a történelemórán? Vagy csak a vérvörös csütörtök tekinthető valóságnak? A közelmúlt véres megtorlóakciója nem?
Még meddig nem?