Mickey webnaplója

Engem is meglepnek dolgok. Tudtam, hogy a vonat óra húszkor áll meg Aquincum-Felsőn. (Megpróbáltam utánanézni, miért van Aquincum Felső, ha nincs alsó. Azt tudtam meg, hogy a római időkben mint Pannónia fővárosa szerepelt Óbuda, akkori nevén Aquincum alsó. Lehet, hogy ez maga az Óbudai vmh?)
Ma később érkezett ide a Siemens. Ha sietek, elérhettem volna. Így viszont elhatároztam, hogy a Margit-szigetet célzom meg, mert még nem esik az ígért eső. Ám elhúztak az odavivő buszok. Viszont kikanyarodott a 134-es, mellyel elvitettem magam északi irányba a Szamos utcáig. Úgy véltem, ez az a távolság, melytől visszafelé „csorogva” hazáig kb. egy óra a séta. Mentem hát ki a Duna-partra. Ebben a magasságban van az a rész, ahonnan délnek indulva hosszasan közvetlenül a sóderos parton lehet – akadálytalanul – járkálni. Mint már ezerszer megállapítottam, „ez a világ nem tökéletes”; benne ez a partszakasz se.  Mert ugye az ember lábai egyforma hosszúak, de a part ferde síkja azt kívánná, hogy délre indulva a bal lábad legyen hosszabb, a jobb rövidebb, északnak indulva pedig fordítva. Persze nem a lábaddal van baj, hanem a meder szélének kónikus mivoltával. Nincs jól kitalálva a part. Mert akkor volna kevéssé fárasztó a gyaloglás, ha teraszos kiképzésű volna a sóderos rész. Vízszintes, széles lépcsőkkel.
„Avvónajó.”
Na azért végigcaplattam rajta jambusokban (egy rövid egy hosszú), mutatom: È –. Vagy ha jobban tetszik trocheusokban, mely éppen a fordítottja, egy hosszú és egy rövid. Több eszem is lehetne, de
– itt lent kevesebben járnak,
– itt nem mindig lehet járni, mert néha a fejem fölött kétméternyi vízoszlop akadályozna az előrehaladásban, s ráadásul
– engem a Duna érdekel, a valóság ott zajló eseményei, vagy éppen csöndje.
- Ma vízisízőt vitt észak felé egy motorcsónak, nem fotóztam le, de érdekes volt, ahogy ide-oda cikázott a csónak mögött és hozzá képest. Eltűntek a szemem elől, pedig érdekelt volna, az a pillanat, amikor „ki van a vízből”. Ki van, de hogyan?
- Láttam egy pici koszorút, három üveges mécsessel. Nem tudom, kit gyásztoltak, feltehetően a Dunába veszett valaki abban a magasságban. Isten nyugosztalja. (Ld. fotó).
- Később láttam egy márvány kutyasír-feliratot: BELL (1980–1994) Nem fotóztam le.
- Láttam egy mécsesbe fulladt pókot. Lefotóztam.
- Találkoztam a szomszédokkal. Nem fotóztam le őket.
- Jött egy hajó, melynek harmonikás csuklói, mint egy hatalmas pantográf részei emelték a kellő magasságba a parancsnoki hidat. Lefotóztam.
- Kinyitott néhány halsütő és lángos bolt. A terjengő illatok lettek volna a téma, értelemszerű, hogy nem fotóztam le.
- Lefotóztam viszont egy betonba öntött lyukacsos téglát, mert klappolt a Petőfi-féle János vitéz Óriások jelenetére: Ott ugye kősziklaebédre hívják Kukorica Jancsit. Gondoltam, az óriások egyik ételfogásának a neve lehetne a tejbegríz mintájára: betonbatégla.
- Lefotóztam egy szlovák vontatóhajót, melynek a MARIA nevet adták. Elméláztam rajta, hogy miért éri meg a külföldnek a vízi szállítás, és miért nem éri meg a magyaroknak. Szerződésünk van róla, hogy mi nem járhatunk jól? Eladtuk teljesen a hajózásunkat?
Pedig takarékos és kifizetődő. A németeknek is.
- Egyik érdekes megoldású vontatójukat ezért kaptam lencsevégre.
- Utóbb gubbasztó sirályokról készítettem egy képet.
Lett volna még néhány hálás téma, de megnyugvással vettem tudomásul, hogy az 1070. felvétel után a gép memóriája megtelt. Ettől kezdve nem kellett a szememet újabb témákon járatni. Teljes önfeledtségben, gondtalanságban ballagtam haza, immár vízszintes flaszteren – hogy stílusosan fejezzem ki magamat – kényelmes „spondeus” lépésekkel
(Mutatom: – –).
:-)))