A tantusz leesését ugyanúgy hallani lehetett, mint az italautomatákba dobált pénz lefelé való vándorlását. Azzal a különbséggel, hogy a telefonautomaták háromféleképpen reagáltak a tantusz leesésére. Kapcsolatot létesítettek, illetve nem kapcsolták a hívott felet. Utóbbi esetben meg lehetett próbálni egy alumíniumkeréknek az óra járásával egyező irányba való forgatásával visszaimádkozni a tantuszt. Ez vagy sikerült, vagy nem. Általában sikertelen hívás esetén is elnyelte a gyűjtőláda a tantuszt, de nem mindig. Ha igazságtalanul visszatartotta a telefonérmét, akkor a hívó fél vérmérsékletének a függvényében hagyta veszni a 60 fillérjét, (ennyiért lehetett a trafikban tantuszt vásárolni), vagy nem hagyta, hanem erőteljes ökölcsapásokkal kívánt érvényt szerezni akaratának, legalábbis bosszút állni a vaskazettán. Magam egyszer szerencsével jártam. Egy félmaréknyi tantuszt hányt ki a dobozka. Talán elakadt az enyém sok társával együtt, és amikor szabad utat talált, mintegy kidobta magából a felgyülemlett tantuszokat (vagy talán már ötforintosokat?).
Rég volt, ki emlékszik rá.
Sokáig olyan készülékek lógtak a fülkékben, amelyeket a magamfajta gyerek nem igazán tudta okosan használni. Lófejre méretezett telefonkagylókat készítettek, melyeket vagy a fülemre helyeztem, vagy – amikor én beszéltem – a szájamhoz húztam. Ilyenkor viszont nem hallottam, ha visszaszólt a hívott fél. Mindenesetre a hívásidő 3 perce általában kevésnek bizonyult az érdemi ügyintézésre. A Ludas Matyi nevű „élclap” szinte minden héten lehozott egy telefonálós karikatúrát. Általában azt ábrázolta a rajz, hogy a fülke előtt hatalmas sor kígyózik akcióra várva, (miként a kutyák a sivatagi oázis egy szem fája előtt locsolási céllal) valaki pedig gesztikulálva eszi a többiek idegrendszerét. Csakugyan voltak parázs jelenetek a fülkék környékén. Hogyne lettek volna. Sehol egy mobil (fogalmilag se létezett). Sehol egy email-lehetőség (az sem létezett – fogalmilag se). A küldött távirat jó, ha egy nap alatt célba ért, a levél még később. (No a kézbesítés mára se lett fürgébb.)
Visszatérve a tantuszra, ha leesett, akkor esélyed támadt az eredményes telefonálásra. Sokáig filléres holmi volt, mígnem előbb-utóbb jogaink korlátozódtak. A készülékek kezdték az időt mérni, s a hívások ára is emelkedett. Akkor szűnt meg a tantuszok gyártása, amikor pótlásuk többe került, mint az áruk. Valakitől hallottam, hogy az ötvösök előszeretettel használták munkáikhoz megolvasztva alapanyagként. Hát így valahogy ment ki a divatból a tantusz. De a „leesett a tantusz” kifejezés tovább élteti a tantuszt, ugyanúgy, mint a „leütlek, mint a taxiórát” (hol van már a szegény taxióra is, mely a háború után fityegett a szürke skoda-taxik oldalán piros-fehér zománcfelirattal: „SZABAD”. De csak addig, míg le nem ütötte a sofőr, akinek fuvarja akadt).
Nos. Akinek leesik a tantusz, az megérti, a hallott szöveget. Akinek későn (vagy nem) esik le a tantusz, az nem érti a poént, a viccet, az okosságokat.
Én meg elárulom, azért fecsegek itt össze-vissza a tantuszról, mert ma leesett a tantusz, valaki leejtette, vagy eldobta, nem tudom, mindenesetre én felvettem.
Hazahoztam sétámból, készítettem róla egy makrót. Ott „kereklik” a többi mai fotó között.
Ötvösök jelentkezését várom, hátha használják még ékszerek alapanyagaként.
2010.11.10. 20:24 emmausz
Leesett a tantusz?
Szólj hozzá!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Kommentezéshez lépj be, vagy regisztrálj! ‐ Belépés Facebookkal
Utolsó kommentek