Kaptam egy rövid összefoglalót a 45. éves érettségi találkozónkról.
Rövid statisztika.
– Eddig a 37-ből hat fő halt meg. (Ketten önkezükkel vettettek véget, egy családostul tragikus baleset áldozata lett Franciaországban, kettőt a szíve vitt el, egyet igen régen a mája.)
– A szervező azt írja: A többiek jó, illetve elfogadható egészségnek örvendenek. (Azt hiszem, az utóbbi kategóriát tekinthetem a magaménak.)
Még hozzáteszi, hogy a találkozó után külföldre visszatérve egyik társunk agyvérzést kapott, de elkapták időben, s jól van. Azt is tudatja, hogy valamelyiküket óvni kellett a pia közelségétől, és ez sikerült is.
– Statisztikájához tartozik, hogy kilencen jeleztük valamilyen módon, hogy nem érünk rá, de legközelebb aztán biztos… és azt is, hogy öten soha nem jeleztek vissza, illetve egyikük, aki vidékre költözött, korábban azt üzente, hogy fütyül ránk.   
Két érdekessége van ezeknek a találkozóknak. Az egyik, hogy az általánosba sokakkal 8 éven keresztül jártunk, mégsem tudok róla, hogy valaha is osztálytalálkozót trombitáltak volna össze. (Ez persze nem általánosságban igaz, de esetemben igen.) A másik, hogy a diplomásokkal mindössze egy találkozó esett. (No rendben van, kettő, de csak az utóbbira mentem el.)
Ehhez képest az egykori gimnazista társakkal csaknem minden évben hátba veregetjük egymást. Biztos, hogy legalább 10 találkozót szerveztek már.  Az elsőkre néhány tanárunk eljött. Utóbb egyre kevesebben, majd csak egy, majd egy se, majd pedig azért, mert egyikük sem él már. Aztán mi is fogyni kezdtünk.
Mégis felmerül a kérdés: Miért éppen az egykori középiskolások tartják leginkább egymással a kapcsolatot? Hiszen kevesebb időt töltöttek el együtt, mint akár az általános iskolában, akár az egyetemen. És mégis így van. Talán a tini kor a leginkább az a kor, mely a korosztályt összekovácsolja, talán az érettségi hamis nimbusza, merthogy nagy feneket fordítottak minden időben neki, miközben súlya ma alig létezik.
Hadd zárjam azzal, hogy az 1960-as évek elején nagyon reméltem, hogy mire ránk kerül a sor eltörlik az érettségit, mint feleslegeset, de nem így lett. Utóbb ugyan volt egy év, melyben elmaradt, de aztán villámgyorsan visszaállították a régi rítust. Ki tudja, mi volt a háttérben.
Nem fogytak a virágok? Nem fogytak az érettségi öltönyök? A bizottság elesett tiszteletdíjától? …
Ma is reménykedem, hogy egyszer csak befellegzik az érettséginek. Vagy hitelteleneknek tűnnek a kiállított végbizonyítványok, ha egy bizottság nem győződik meg róla, hogy az ifjú delikvensek mit verkliztek be?
De hiszen az érettségi mellett párhuzamosan minden egyetemen felvételi vizsga volt.
Az nem volt elég?