Mickey webnaplója

Azt álmodtam, hogy egész éjszaka foly(tatód)ik és szétárad bennem a tegnapi posztban „megénekelt” zenedarab, a Messiásból a Pastoral symphony, eredeti címe szerint Pifa, azaz duda.
Álmomat is ez alapozta meg.
Határtalan békesség vett körül, környezetemben minden és mindenki egymással harmóniában maradt. Az egésznek evangéliumi légköre volt. Duda, pásztorok, Mária, rózsafüzér. Ebben a közegben ködlöttek fel a történések.
A betlehemi pásztorok dudáltak, énekeltek Jézus születésekor…. Beszámoltak az angyaloktól hallott szavakról. Melyek voltak ezek a szavak? Az angyalok éneke: Dicsőség a magasságban Istennek, és békesség az embereknek a jóakaratú Istentől. Mária pedig el-elgondolkodott a pásztorok szavain szívében olyan természetességgel, ahogy egy mindent szintézisben látó lény tapasztal maga körül. Akinek gondolatai mellékgondolatok nélküliek.
Talán a monoton ima hasonló ehhez, pl. a szentolvasó, ismertebb nevén rózsafüzér. Mivel magam is szoktam élni vele, közelebbről ismerem. Az ismétlődő skandálás alázatra inti azt, aki mondja. El-elgondolkozik a titkokon, minden mellékgondolat nélkül. Ott marad a valóságban, nem keresi, hogy kinek lesz jó a létszerű ima, csak mintegy megszenteli vele azt az életteret, ahol elhangzik. Nem véletlenül időztem ennyit ezeknél a gondolatoknál.
Azt álmodtam ugyanis, hogy valahol Heves megyében járok, ahol nagy területet „beimádkoztam”. Ne kérdezd, miért éppen Hevesben? Én se tudom. Mindenesetre álmomban olyan nyugalom vett körbe engem és mindenkit messze a határban, mint amilyen Sienkiewicz Quo vadis?-ának egyik jelentéből árad, melyben az őskeresztények közösségségéről ír, mozgásukról, szokásaikról, mindennapos gyakorlataikról.
Afféle agapé hangulata lengte be a térséget, az embereket. Csodaszép formájú és magas fényű kancsókból kínálgattuk egymást kávéval, teával. Ezek sose fogytak el, mindenkinek épp annyi jutott belőlük, amennyire igénye volt. Közben eleredt a hó. Minden csupa fehér lett.
Ez nem igaz, gondoltam. Jobb lenne, ha nem volna. Mire megelmélkedtem magamban, „kinyitva szememet” ahol eddig havat láttam, ott most zöldellt a rét. (Minden lehetséges annak, aki hisz.) Az események kb. ebben a rendben történtek.
Senki nem nyugtalankodott, mindenki meg volt elégedve azzal az élethelyzettel, amelyben leledzett. Leledzett? Lubickolt.
Egyszer találkoztam csak egy békétlen csoporttal. Egy utcasarkon vitatkoztak. Sátánistaként határozták meg magukat. Rövid fohászban kértem, hogy tisztuljanak meg ezek a szerencsétlenek megszállottságukból, de nem maradtam ennél a megfontolásnál sem, hanem  továbbálltam. A többi nem az én reszortom.
És itt megint belépett egy evangéliumi mondat. A feltámadt Jézus mondja Péternek, aki megérezte, hogy eltérő sors vár rá, mint János apostolra: „Hogy mi lesz vele,  nem a te gondod. Mit törődöl vele. Te kövess engem.”                
Ez az.  Ez szól a Händel-zenéből, ez az odatapadt jelenlét a szakrálishoz.
Ez az az önfeledt jelenlét, mely a zenéből sugárzik, mely a pásztorokból és Máriából sugárzik. Megtenni, amire meg vagyunk hívva, s nem törődni azzal, amire nem vagyunk meghívva. Amit jó 1500 évvel később Loyolai Szent Ignác így fogalmazott meg (rövidítve): „Az ember arra van teremtve, hogy Istent dicsérje, szolgálja, ezáltal lelkét üdvözítse. Minden egyéb a föld színén az emberért van teremtve, ebből következőleg az embernek ezeket annyira kell felhasználnia, amennyire célja elérésében segítik, s megválnia tőlük, amennyire akadályozzák abban.”   
Ez a gondolat ugyanazt a tudatos, de egyszerű életvitelt jelenti, mint amilyeneket az előzőekben vázoltam.
A többi nem a mi dolgunk. Mit törődöl vele? Mit törődök vele, mit törődünk vele?
Te (én, mi) kövess engem! – mondja a Mester.