Mickey webnaplója

Tegnapi hír, hogy egy kislány éhen halt Magyarországon. 2011-ben, a XXI. században egy olyan országban, amely alapvetően mezőgazdasági jellegű, ahol általában exportra is marad gabonából, kukoricából, gyümölcsfélékből stb. Ez az, ami teljesen elfogadhatatlan, megengedhetetlen, tűrhetetlen, idegesítő és fájdalmas. Sétálgatva azon gondolkoztam, hogy ha én lennék a népélelmezésért felelős tárca gazdája, mit tennék? Alkalmasint egyszerű, de tápláló ételkonzerveket gyártatnék le a konzerviparral. Ezek a konzervek nem kellene, hogy delicatesse-ket tartalmazzanak, de tartalmas ételekkel kellene megtölteni őket, s néhány jelzést alkalmazni rajtuk. Hol, mikor készült, mi van benne: pl. sárgaborsó kolbásszal, meddig felhasználható. És kész. Feltéphető tetővel készülnének, nehogy felbontásukkal kelljen kínlódni az amúgy is elcsigázott embereknek.
Ezekből az egyszerű egytál ételekből igényelhetnének szükség szerint a tanyaközpontok, a szegényeket istápoló önkormányzatok, a szeretetszolgálat intézményei, a szociális munkások, az egyes karitászközpontok. És meglehetős eréllyel szorítanám rá a kiosztásban résztvevőket, hogy célba is érkezzenek ezek az élelmiszeradagok. Egy ilyesfajta szociális hálónak le kellene fednie az országot. Nem volna szabad eltűrni, hogy lyuk keletkezzen rajta. A szolidaritás legelemibb részéről van szó. A másik fenyegető veszély a hideg. Minden önkormányzattal megszerveztetném, hogy honnan juthatnak hozzá az ínségesek ahhoz a minimális tüzelőanyaghoz, mely kihűlésüket megakadályozza.
Mikor tanulunk már abból, hogy emberéletek érnek véget ilyen méltatlan módon az elszegényedés és az elidegenedés miatt.
Persze a közigazgatás visszalőhet azzal, hogy vajon tudom-e minden szomszédomról, hogy mi szükséget szenved?
Van-e neki kályhája?
Késedelmes számlája?
El tud-e menni a patikába a szükséges gyógyszereiért?
Van-e pénze kiváltani?
Igen. Ezek mind jogos kérdések (volnának).
Mégis.
Boldog Kalkuttai Teréz anya a lelkünkre köti, hogy segítsünk, amikor már fáj a részvétlenség. Mit is tehetnék? Javasolom, hogy hozzon létre egy segélyalapot valamilyen hiteles intézmény a fenti problémák orvoslására. Szívesen fizetek tehetségem szerint valamennyit a jövedelmemből, hogy többé az életben ilyesmi elő ne fordulhasson.
Imák
Jelenleg egy imádság témájú kötetet korrektúrázok. Menetközben eszembe jutnak ilyenek: – Tiniktől a nekik rendezett táborokban (még az átkosban) esténként rendszeresen szilenciumot kértünk. Az este imával, és áldással végződött, majd még egy félmondatot vetett utána a táborvezető: „Mondd: »Jézus«, aztán dögölj!”
– Apám mesélt egy öregasszonyról, akinek jártányi ereje is alig maradt estére. Ő így végezte a napot bedőlve az ágyába: Jézus, segíjj!
– Hallottam, hogy van, akik verssel intézik el az égiekkel a kommunikációjukat. Ezeknek a verseknek a száma végtelenül sok, igen értékes himnuszok is vannak közöttük. Amit ideírok, az nem ezek közé tartozik. Állítólag mondtak ilyesfélét: „Uram, tudod, hányan vagyunk, azt is tudod, mit akarunk. Ámen.” És slussz.
Ennek a csasztuskának az a hibája, hogy feltalálja a langyosvizet, aztán ámen. Mert amit mond, az igaz, csakhogy nem azt kellene kifejteni, hogy mi mit akarunk, hanem azt megfejteni, vajon az Isten mit kíván tőlünk? Avagy nem ez áll a miatyánkban: Legyen meg a TE akaratod.
– Nem kezdem el a népi imákat idecitálni (Lefeküdtem én ágyamba… stb.), sem az imaiskola példáit hozni, de vágyom rá, hogy a XXI. sz. hangján megszólaló imákat iheljenek arra rátermett, irodalmi vénával rendelkező hívek. Arra gondolok, hogy ma esti ima szóljon, ne vecsernye, ima legyen és ne könyörgés, szóhasználatában kerülje a cirádákat, mert idegen a ma emberétől az „akkoron”, „lakozik”, „méltóztassék”, és ugyanígy kerülni kellene a segédigés kifejezéseket: pl. „add, hogy tudjunk szeretni” stb. Ezek magyarul suták. Alighanem a mai életérzés felől kellene ráközelíteni az égiekkel való kapcsolatfelvétel módjára.
Nosza!