Mickey webnaplója

Ma újra elkapott a harctéri idegesség, és újabb csúcsot másztam meg. Ezúttal a Gellért-dombot. Mi ugyan hegynek tituláljuk, de magassága nem éri el a 300 m-es kritériumot. Csak 235 m magas. Nekem mégis maga a Mont Everest. Szerencsére az alaptábor elég alacsonyan van, így elkezdtem a fotózást. Majd mind sűrűbben ezt tettem, ahányszor csak a kilátás megengedte. A művelet jól sikerülhetett, mert megannyiszor megkönnyebbülést hozott a jól végzett munka. Lendülettel vettem a következő etapot, s alig vártam, hogy megint megállhassak fotózni. Sorra kerültek tornyok, rendre a templomok, de feljebb érve már haza is „lát”-ogattam a zoom segítségével. A két makró közül az első bizonyítja, hogy jön a tavasz, a második, hogy orosz ágyúkkal lőtték a fővárost, s annak légterét. Pozitív élményként jelentem, hogy az orosz katonák szobra eltűnt a Citadelláról, s a kőbe vésett szöveg is változott. A mai árnyaltabb megfogalmazású: „Mindazok emlékére, akik életüket áldozták Magyarország függetlenségéért, szabadságáért és boldogulásáért.”
Megemlítem még, hogy tegnap Mica sulijait, ma Elviráét fotóztam le, Tücsi munkahelyeinek a környékét, a szmogot Budapest fölött, s azt a tabáni templomot is, ahol először hallottam zenekarral Szilas Üdvözlégy-ét. Engem azonnal levett a lábamról zenei megoldásaival. Nem akarom sokáig ragozni a röpke kirándulást. Csak még két mondat.
Összevissza fotóztam szentemet, akinek szülinapomon van az ünnepe. Ő „Szent Gellért”, akinek „keresztje felmutat az égre…”, mint az ének mondja.
A másik mondat, hogy túl sok épület van Budapesten; lehet, hogy hamar befejezem ezek fotózását, még mielőtt megbolondulok: Ma is rengeteg kép készült, de talán utoljára. (Azért lett ez körmondat, mert két mondatot engedélyeztem magamnak.