Mickey webnaplója

Olyan alacsony a Duna, hogy megint szigete van az Óbudai szigetnek – nem is egy. Mivel – gondolom – a pecások, hogy közelebb férkőzzenek a halakhoz, kövekből igen labilis, de működő „hidat” dobáltak össze, kimentem a szigetkék egyikére is. Az eltelt 20 év alatt egyszer volt még alacsonyabb a vízállás, mert akkor két szigetke összenőtt. Most csak az egyikre lehetett száraz lábbal átkelni.
Emlékezetem szerint a kis Mikivel csatangoltunk ott vagy 18 éve. Talált egy II. világháborús puskatöltényt (kb. 15 cm hosszú éles lőszer volt)? Óvatos mozdulattal bedobtam a folyóba. Nem robbant fel.
Odafelé menet, és visszafelé is régi látványok fogadtak. Egy faágon átvetett pár tornacipő –(„tornadorkó”, mondanám, de ki értené meg ma, csak az, aki hallott a Kakas- és a Schmoll-pasztákról, vagy később a „Verseny cipőkrém”-ről, mellyel fényesre „boxoltuk” a cipőnket), – …tehát egy ócska teniszcipő-páron, és egy fa magas ágán lógó kék-fehér sálfélén akadt meg a szemem. Időnként az eső megmossa őket.
Ám sokkal inkább kedvemre való volt ritkán hallott dalos madarak hangja. Tudom is én, miféle madaraké. Se Schmidt Egon, se ifj. Vasuta G. nem sétált a környéken, hogy megérdeklődjem tőlük a fajukat.
Mindenesetre sikerült a madarak keltette zenebona révén az időtlen jelenben maradni percekre.
Aztán régi korok árnya felé (60-as évek eleje) merengtem visszafelé, amikor is hajnalok hajnalán feketerigók hangjára ébredtem Zuglóban. Gyorsan bekapcsoltam a Mambo-magnót, kerestem egy üres szalagot, a BRG-mikrofont becsatlakoztattam a „tuchel”-lel, és perceken át vettem a semmi más zajtól nem zavart rigóéneket.
Máskor pedig ugyanígy jártam el egy hatalmas vihar alkalmával. Éles hangon csattantak a villámok, és verődött hangjuk oda-vissza a felhők és a föld között hosszasan. Olyan volt a hangjuk, mintha hatalmas fahordókat gurítottak volna deszkapadlón. Ezt is magnóra vettem. Ha gyönyörködni akartam a megunhatatlan madárdalban, vagy a vad mennydörgés félelmetesen nagyszerű hangorkánjában, bekapcsoltam ezeket a felvételeket.
Volt, aki megmosolyogta vonzódásomat ezekhez a – szerinte – banális hangicsálásokhoz. De ma is azt mondom, nem volt igaza.
Nekem ezek a természetes nóták legalább annyira tetszettek elementáris mivoltukban, mint a korabeli slágerek (Cliff R., Duane Eddy, Presley, Illés stb).
Ma hasonló szépségű trillákat hallottam, de biztosan nem rigó fütyülte, ahhoz túlságosan absztraktnak tűnt a ritmikus hangicsálás.