Mottó
Oldani vágyom és oldódni vágyom.
Üdvözíteni vágyom és üdvözülni vágyom.
Nemzeni vágyom és megfoganni vágyom.
Dalolni vágyom és dalláválni vágyom.
Mind táncoljatok!
Ékesíteni vágyom és ékeskedni vágyom.
Lámpád vagyok, ha látsz engem.
Ajtód vagyok, ha zörgetsz rajtam.
Ki látod, mit teszek, hallgasd el a munkám.
(Weöres Sándor: Egy apokrif János-evangéliumból)

Már hetek óta zakatol bennem ez a téma. Persze nem az itt látható eredeti, hanem a Cipó becenévre hallgató (már elhunyt – [R.I.P.]) pap átdolgozásában, aki dallamot szerkesztett hozzá, és a szövegbe is belenyúlt. Így tette énekelhető imává. Oldani, Uram, s oldódni vágyom … stb.
Eddig a téma.
Leágazások:
1. Minap a kezembe került egy Kamarás István-tanulmány, ebben Sillye Jenőnek adja az egyik interjúalany ezt a Cipó-számot. Pontosítani kellene, mert enélkül is marad Jenőnek egészen sok elismert száma, az említettet viszont nem ő írta.
2. Tegnapelőtt este itthon szóba került Dienes Valéria egy általa írt könyv okán. Felütöttem benne a Dialógus c. fejezetet, mely már korábban is megihletett, már korábban is levett a lábamról. Ízelítőül az elejét idemásolom:
– Ön vallásos?
– Azt nem úgy hívják.
– Hát hogyan?
– Istenben élek – így hívják.
– Honnan tudja, hogy Ő van?
– Találkoztam vele.
– És mit mondott?
– Azt, hogy Ő VAN.
– Egyebet semmit?
– Ezenkívül mindent.
– Lehet az?
– Igen, mert rajta kívül nincsen semmi.
– Az képtelenség.
– Nem, mert minden Benne van. [és mi benne élünk, mozgunk, vagyunk. Szt. Pál. Teszem hozzá. Mick]
– Hát akkor valami világisten?
– Nem, mert több mint a világ.
– A világnak valamilyen doboza, borítéka?
– Nem, mert cselekszik. [azaz szeret, teszem hozzá. Mick]
– Akkor a világ eltartója?
– Nem, mert benne is van.
– A világ lelke tán?
– Nem, mert kívüle is van.
– Akkor ő a „Minden”?
– Nem, mert a Mindent folyton újrateremti.
– Hát akkor ő az evolúció?
– Nem, mert nem az időben jár.
– Hát  hogyan lép ki az időből?
– Úgy, hogy sohasem lépett bele.
Etc., etc. Még 14 lapon át.
3. Párhuzamosan egy másik könyvet is olvasok. Címe: Ablak a végtelenre. Ez egy interjúkötet Böjte Csaba ferencessel. A könyv minden lapja közvetve vagy közvetlenül arra utal, hogy az élő Isten nem szűnt meg szeretni az embereket. És a benne hívők sem szűntek meg őt viszontszeretni és egymást is, ahogy a csövön kifér.
4. Ezekkel az élményekkel való találkozások, meg a természetben való csatangolásaim összecsengenek bennem, egy közös harmóniába.
Rácsodálkozom az árnyékok rajzolatára, melyek a fényről is muzsikálnak.
Rácsodálkozom a fák megkapó sokféleségére, szépségére, ahogy dacolnak a széllel, viharral.
Rácsodálkozom a sínpályák íveire, a korlátok ritmusaira, az ég felhőire, a víz hullámaira, a madarak szépségére.
És vágyom a végtelenségre, a halhatatlanságra, az örök harmóniára, a lélek belső derűjére, meghitt csendjére.
A találkozásra.