Megnyugvással olvasom Cini naplójában az olykor egymásnak ellentmondó bejegyzéseket. Nemegyszer lakonikusan megjegyzi, hogy ma nem történt semmi. Néha azt, hogy nincs kedve a naplóhoz, majd azt, hogy igyekszik úgy írni, hogy ha később idegenek is elolvassák, ne botránkozzanak meg a bejegyzetteken. Ám az igazságot akarja írni, mely mások érzékenységével ütközhet. Nehéz megtalálni a borotvaélen való táncolás mikéntjét.
Többször megjegyzi, hogy mennyire örül a naplónak, mert itt belelendülhet az írásba, vagy éppen megpihenhet munka után.
Szerintem kiegészíthető azzal, hogy a napló többek között a bennünk felgyülemlett gőz leengedésének a helye, óv a gutaütéstől, bár olykor kényszerűségből csakugyan balladai homályba burkolva adjuk elő mondókánkat, hogy senkit se szolgáltassunk ki meggondolatlanságból a köznek. Magyarán ne intimpistáskodjunk (Ez tényleg magyarul volt.), mégis „kiírjuk” magunkból a bennünket éppen foglalkoztató és nekünk fontos dolgokat, eseményeket, történéseket, hatásokat, megoldásokat stb.
Azért örülök KF megjegyzéseinek, mert hasonló problémákat okoz nekem is a hevenyészett, alkalmi, kevés szerkezeti elemet használó műfaj művelése, a blog-írás.
Volt, hogy mások kérték, hogy egy adott témát kerüljek; volt, hogy a családtagokról emlékeztem meg születés- és névnapjukon. Ugye elképzelhetetlen, hogy mindenki hibátlan ember? De ugyanígy elképzelhetetlen, hogy ajándékképpen kicikizzek valakit. A megemlékezés és a köszöntő nem ez a műfaj.