1. Hónapokkal ezelőtt Mica felhívta a figyelmemet egy pályázatra, melyet a Fűnyíró Független Ifjúsági lapok írt ki bloggereknek. A három utolsó posztomat küldtem el, melyből kettőt leközöltek. Ma január 1-én olvasom az interneten, hogy december 24-én gratulálnak nekem, mint a decemberi minőségi különdíj egyik nyertesének.
Virtuális kézfogás helyett, az világhálón csakugyan láttam az oklevelet, melyen ez áll:

Gyorgyovich Miklós részére magas színvonalú munkájáért.
(aláírások)”

Köszönöm! Jól esett.

2. Ha tartja szavát a Napút c. irodalmi lap, első számában megjelenik egy rész a Köz(rö)helyes történetek c. munkámból.
No – mondaná erre a székely.
No, mondom én is.
Vagy újságíró modorban: ez jó felütés. Az év pozitívan kezdődik.
Mint ahogy úgy is záródott.
Tegnap este Kosztolányit olvastam, tőle is azt a Nyugatban (1915. aug. 1-i szám) megjelent írását (Nyomdafesték), melyben részletesen beszámol róla, hogy hogyan járkál kétségek között hajnal előtt a nyomdánál, s várja, hogy megjelenjen a reggeli lapban soron következő verse. Ebből az írásából idézek:
„Járok le s fel a nyomda előtt, és mondogatom a versemet… Józan vagyok? Alig hiszem. … Minél többet mondogatom, annál inkább elfog a rémület, hogy az egésznek semmi, de semmi értelme sincs… a szók… egyáltalán nem jelentik azt, amit nekem jelentettek. Lehet, hogy azt olvassák: bánat, és azt értik: cuppwxwy. Én pedig erre az ingó talajra építettem mindenemet. … Ne ítéljetek el. Nem a hiúság epilepsziája ez, nem terjeszkedési vágy és szereplési viszketeg. Csak fájdalom és alázat, olyan, mint az, hogy még mindig itt vagyok a nyomda előtt, alamizsnaváró koldus a templom küszöbén. …
Most már bemehetek. Zúg a nyomda …” Stb., stb.
De nagyon értem őt én a nyugger-blogger-skribler.