Munkás hétköznapon vagyok túl. Egy magyar nyelvű könyvet ültettem át magyarra. Nem állítom, hogy elkészült, de nagyot haraptam belőle. A munka ahhoz hasonlít, hogy kiemelsz az épületből egy rossz téglát, s megpróbálsz egy jó téglát a helyére rakni. Adódnak általános elvek, amelyek segítenek a változtatásokban.
- A macska fel lesz mászva a fára – ugye kerülendő.
- Többnyire az is, hogy minden második mondatban néhány „volt” létige szerepel, és minden első mondatban az, hogy „ment”, „jött”, „mondta”. A tízedik lap után nincs ember, aki egy ilyen könyvet továbbolvasna.
- A magyar kerüli a segédigéket, amennyire teheti. A nyugati nyelvek pedig módszeresen élnek velük. Nos, ez a fordítót sokszor csapdahelyzet elé állítja. A mondatot össze kell zilálnia ahhoz, hogy ép ésszel kikeveredjen ezekből a fordulatokból. Könnyen válhat belőle ferdítő.
Apropó: kell. A muss sein sűrűn előfordul a németben, de a magyar kerüli, ha nem „muszáj”, nem használja.
Elő- előadódik, hogy a fordító tükörfordítást alkalmaz olyan kifejezések esetén, amelyeket a magyar nem vagy alig ért. (Ha tehetném, olykor ordító lennék a fordító mellett.)
Egyszeri nekifutásra annyi telik tőlem, hogy megpróbálom olyan magyarra áttenni a kötet mondatait, melyeket a mai olvasó nehézség nélkül megért, és melyek tartalmilag a leginkább közelítenek ahhoz, amit a szerző információként át kíván adni a nagyérdeműnek.
Hogy azután kinek milyen hasfájása keletkezik ettől az átírt kötettől, megjósolni sem tudom.
Egy biztos: ha egy könyv nem számíthat Nobel-díjra, átírás után sem valószínű, hogy eredménnyel pályázhat rá.
Én meg ameddig el nem készül a műremek, mondatonként fejtem szét a „csámpás kötés szálait”, hogy immár szabályos sorokba rendezzem a gondolatfonalakat.          
Bár lehet, hogy a menetközben javított Trabant példázata hatásosabban adja vissza a valóságot, netán a sziszifuszi munka kifejezésé.
Kívánjatok kitartást!