Mickey webnaplója

Mica látogatni indult mise után, és órák hosszat nem jelentkezett se telefonon, se élőben, se sms-ben.  Én meg járok föl-alá, mint a tojósgalamb. Nem jó ez a némaság.
Éva keres telefonon: Híreket vár, de semmit se tudok, csak annyit, hogy valami nem stimmel. Éva meséli, hogy ma az ő falujukban L’Hôpital du Grosbois-ban miséztek, s a hívek Leventéért és családjáért is imádkoztak. (Holnap reggel nálunk a mise intenciót szintén értük kértük.)
Mica friss hírekkel érkezett.
Rossz, hogy bronchitiszt is kapott Levike, meg egyfajta gyermeknáthát, mert nélkülük is elég beteg volt.
Jó, hogy eddig nem esett vissza a gyarapodása.
Rossz, hogy megoszlik a beletöltött energia (tej és tápszer): saját gyógyulására és testépítésére.
Jó, hogy kezelhető valamennyi baja.
Rossz, hogy éjjel-nappal virrasztásra szorul. Ez Elvirának nagy és állandó terhelést jelent.
Jó, hogy az orvosnő megvigasztalta, nem kell tartania a legrosszabbtól. Szó sincs róla.
Rossz, hogy kezelései feltehetőleg még jó ideig eltartanak.
Jó, hogy együtt lehet a kicsikével (órákat sikerült Micának is magához ölelve tartani Leventét).
Nos, hát látnivaló, hogy eléggé vegyes a kép, még akkor is ha a helyzet nem fatális.
További mérhetetlen türelemre, gondoskodó szeretetre, odafigyelésre, ápolásra van szükség.
Nekem pedig érthető módon nincs kedvem semmihez. Nincs kedvem olvasni, zenélni, zenét hallgatni, a képernyő előtt bambulni. Éberen alszom, félig ébren virrasztok, várom, hogy befejeződjön az újszülött vesszőfutása.  
Igen. Várok, várunk. Órák óta, napok óta, hetek óta. Várunk, hiszünk és remélünk, mert akit szeretünk, az beteg.
Adja az Ég, hogy megrövidüljön a várakozás ideje mindnyájunk érdekében.
Utoljára hagytam, pedig ezzel kellett volna kezdenem: Mindenkinek köszönjük a törődést, az imákat.