Gimnazista koromban egyik tanárunk mesélt örök pesszimista osztálytársáról. Egy alkalommal valaki megkérdezte tőle, hogy hogyan sikerült az érettségije. Mire ő meglehetősen savanyú ábrázattal közölte:
– Hát átcsúsztam.
– Mégis hányas lettél?
– Hát kitűnő.
És nem tudott örülni eredményének, vagy nem akart, tipikus képviselőjeként annak a mentalitásnak, akik szerint a pohár félig üres. Pedig jól láthatják, hogy nem igaz, mert félig telt!
„Annyi balsors között s oly sok viszály után” talán érthető (gondoskodtak/nak is róla folyamatosan, hogy ne érezzük jól magunkat a bőrünkben, vö. például. a tévé híreinek az összetétele) valamennyire ez a magatartás, mégis ki kell kecmeregni már egyszer végre-valahára a sopánkodásból.
Szeressük az örömöt, vegyük észre a jót. (Magamnak is mondom.)
Gondolkoztam rajta, hogy mi a különbség az öröm szeretete és a szeretet öröme között? Azt hiszem, kölcsönösen egymásból következnek.
Aki szeret, mások felé nyit, mindenkinek a szerető szolgája, sok-sok örömöt és vigaszt fog találni tevékenységében. Ez szeretetének a megerősítésére ösztönzi. Újabb és újabb módokon próbálkozik jót tenni, tapintatos figyelmességgel környezete igényeire, és éli meg az aranyszabályt. [Azt teszi másoknak, amit szeretne, hogy neki tegyenek.] Az öröm volna tehát a szeretet jutalma.
Az öröm szeretete pedig ebből a mentalitásból fakad. Azért alakul ki a szerető szívű emberben, mert másokat szolgáló életstílusában egyre inkább érzi, jó dolog örülni. Aki szeretetből cselekszik, szeret örömöt szerezni, szeret örülni és másokkal együtt örülni. Feltehetőleg öngerjesztő a folyamat, melyben a szerető alany kiüresíti önmagát, befogad másokat, és együtt örül amazok örömének, mert nem irigy, hanem éppen ellenkezőleg érez. Gyönyörködik mások sikerében, örül mások teljesítményének.
Azt hiszem, nem tudom közelebb hozni a címben foglaltakat.
Mai fotóim egyike: Torkig van...
2012.03.05. 10:41 emmausz
Az öröm szeretete
4 komment
A bejegyzés trackback címe:
https://emmausz.blog.hu/api/trackback/id/tr755169633
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Ismeretlen_25552 2012.03.05. 11:27:20
szerintem nem kell ehhez "szolgának" lenni. sokszor voltam nagyon mélyen, de akkor sikerült továbblépnem, amikor szabadjára engedtem az érzelmeimet. mintha meditálnék, egyedül éltem meg, persze a mindennapokban hatással volt a körülöttem levő emberekre is. amikor ez negatív érzelem lett volna, akkor belegondoltam magam a másik fél helyzetébe, akit esetleg bánthattam volna. és így belémégett egy nem kártékony, de elég mozgalmas minta.
viszont ami kiderült: a szeretetet, mint örömforrást nem szabad visszafogni. ha "túl sok", lehet raktározni. vagyis lehet egyedül is szeretni, akkor kiírja vagy kifélmaratonozza magából az ember, és lehet közösségben megélni a boldogságot, leginkább, amikor együtt érünk el valamit, vagy egymás segítségével. pusztán más öröme is lehet forrás, de ehhez a másik embernek is olyannak kell lennie... mert az öröm kedvéért szenvedni nem fogok (pl anyámat sem szeretem, mert lehetetlen, pedig próbáltam évtizedekig, merthogy "kötelességem", de mindig én sérültem, én itt éreztem magam szolgának, és rájöttem, hogy érzelmi csapda, mert őt meg sem érintette). szenvedni csak az odavezető úton érdemes. a jutalom bármiféle picike ígérete nélkül pedig szerintem felesleges. rombolja a közérzetet, képes tartósan depresszióssá tenni.
ha ez mégis megtörténik, vagyis megszűnik az öröm érzete (a kedvenc ételünk sem dob fel), akkor utat kell engedni az érzelmeknek ismét: találjanak valamit vagy valakit, aki azután meghatározhatja az életünket - persze csak akkor, ha nem kártékony. így lettem sportoló és dj, mg még ki tudja, mennyi minden.
persze mindez embertípustól is függ. szóval hosszú a téme! de tezsik, amit írtál, csak nekem a szolgasággal rosszak a tapasztalataim.
Ágota 2012.03.05. 12:05:39
Az én tapasztalatom sem ilyen egyértelmű. Hogyan lehet pl. egy pesszimista embert szeretni, aki annak a bizonyos pohárnak mindig az üres felét látja, akármit is kap az az életben? No, ez aztán embert próbáló feladat. Itt jön be az, hogy mindenkinek más a szeretetnyelve, bár nem igazán kedvelem ezt a kifejezést. Egyszóval fel van adva a lecke a Jézus-követőknek. Igaz, ő nem is ígérte, hogy könnyű lesz.
Ismeretlen_11533 2012.03.05. 12:05:48
Hosszú kommentedre röviden hadd reflektáljak:
- Szeretném én is a félmaratont, jó is lenne.
- Az egyik legnehezebb valami: megbocsátani másnak, hogy tőlem különbözik. Jó arra gondolni, hogy az illető alkalmasint génjei, neveltetése, szerzett élményei miatt determinált és ez valamennyire menti őt.
- A tolerancia addig hasznos, ameddig nem torzítja személyiségemet. Ha viperát adnak a kezedbe, azonnal el kell dobni.
- Szolgaság: ehhez a lábmosó Krisztus alázata kell, aki elvégezte szeretetből a rabszolgák munkáját, még az áruló Júdás lábát is megmosta. Ez a legnehezebb.
Köszönöm alapos kommentedet.
Ismeretlen_11533 2012.03.05. 18:45:37
Ágota: Kicsit Neked is szól az előző kommentem. Nem lesz könnyű, csak ha átadod Neki. Vele aztán az Ő igája édes, az Ő terhe könnyű. Ez totális ráhagyatkozást kíván.
Utolsó kommentek