Gimnazista koromban egyik tanárunk mesélt örök pesszimista osztálytársáról. Egy alkalommal valaki megkérdezte tőle, hogy hogyan sikerült az érettségije. Mire ő meglehetősen savanyú ábrázattal közölte:
– Hát átcsúsztam.
– Mégis hányas lettél?
– Hát kitűnő.
És nem tudott örülni eredményének, vagy nem akart, tipikus képviselőjeként annak a mentalitásnak, akik szerint a pohár félig üres. Pedig jól láthatják, hogy nem igaz, mert félig telt!
„Annyi balsors között s oly sok viszály után” talán érthető (gondoskodtak/nak is róla folyamatosan, hogy ne érezzük jól magunkat a bőrünkben, vö. például. a tévé híreinek az összetétele) valamennyire ez a magatartás, mégis ki kell kecmeregni már egyszer végre-valahára a sopánkodásból.
Szeressük az örömöt, vegyük észre a jót. (Magamnak is mondom.)
Gondolkoztam rajta, hogy mi a különbség az öröm szeretete és a szeretet öröme között? Azt hiszem, kölcsönösen egymásból következnek.
Aki szeret, mások felé nyit, mindenkinek a szerető szolgája, sok-sok örömöt és vigaszt fog találni tevékenységében. Ez szeretetének a megerősítésére ösztönzi. Újabb és újabb módokon próbálkozik jót tenni, tapintatos figyelmességgel környezete igényeire, és éli meg az aranyszabályt. [Azt teszi másoknak, amit szeretne, hogy neki tegyenek.] Az öröm volna tehát a szeretet jutalma.
Az öröm szeretete pedig ebből a mentalitásból fakad. Azért alakul ki a szerető szívű emberben, mert másokat szolgáló életstílusában egyre inkább érzi, jó dolog örülni. Aki szeretetből cselekszik, szeret örömöt szerezni, szeret örülni és másokkal együtt örülni. Feltehetőleg öngerjesztő a folyamat, melyben a szerető alany kiüresíti önmagát, befogad másokat, és együtt örül amazok örömének, mert nem irigy, hanem éppen ellenkezőleg érez. Gyönyörködik mások sikerében, örül mások teljesítményének.
Azt hiszem, nem tudom közelebb hozni a címben foglaltakat.
Mai fotóim egyike: Torkig van...