Mickey webnaplója

Elég őrült nap végén kopogom mai adagiumomat.
Tegnap este felkerestek a rendőrök mindenkit, minket is, hogy a 100 kilós bombát a közelünkben fogják elszállítani, ezért ki kell költöznünk reggel nyolcig.  Tudomásul vettük. Tücsi azonnal felhívta Ildi húgomat, befogadnának-e egy délelőttre, mert részesei vagyunk a bombariadó örömeinek.
Igent mondott, de hozzátette, hogy reggel hat után indul munkába.
Ott leszünk – ígértük, és ott lettünk Leventéstül, Elvirástul, nagypapástul (ez én vagyok).
A dolgozók el, mi meg vártuk a híreket. Egy külön telefonszámon lehetett érdeklődni a dolgok állásáról. Onnan megtudta Elvira, hogy a lakosságnak eddig még csak mintegy 30%-a hagyta el otthonát. Mindez kb. fél tizenegy felé. Párhuzamosan a tévéből megtudtam, hogy a kiürítés befejeződött, és a tűzszerészek munkához látnak. Aztán sokáig semmi fejlemény, hacsaknem az, hogy kb. hetvenszer hallgattuk meg, hogy Schmitt Pál kisdoktoriját visszavonták, és ezt csócsálták a politológusok, a szóvivők, a kommentátorok, s ki tudja, talán még a pszichológusok is. Vagy azok engem fognak piszkálni, hogy mi a véleményem egy diákos szamárságról húsz év elteltével.
Mindenesetre nem tudtam hazaszállítani a sorsüldözte kilakoltatottakat. Hanem ígéretemhez híven Móvárra igyekeztem vonattal. A Keleti pu.-ról készítettem néhány fotót zsigereimben még azzal az érzéssel, amit a szoc. időkből hoztam magammal: Mit képzel maga, adja csak ide azt a fényképezőgépet, kitépjük a filmet, (megnyomjuk a delete gombot), még megismerik az imperialisták ezt a stratégiailag kiemeltem fontos létesítményt.  Avagy nem tudta, hogy fényképezni tilos?!
Vissza a mába. Szép az az épület. Az előcsarnoka főfreskóját Than Mór készítette, az oldalsókat pedig thán Lotz Károly.
Már Móváron a buszra várva egy női alak arcát fotóztam le, mely a szemergő esőben „megizzadt”. Orráról és ajkáról egy-egy esőcsepp lógott lefelé.  Útközben adódott volna még egy gyönyörűen kopár lankás, mögötte csupasz fákkal. bozontos felhőkkel, de hát mire előkapom a gépet, máris „elmúlt a pillanat és én élek”.
Ilyen zsákmánnyal érkeztem, Zsuzsához. Most tovább társalkodva várjuk, hogy ne történjék semmi, legalábbis idő előtt ne. A fiúk és Blanka Lébényben„ gyógyásszák” magukat különféle „egészségítőkkel”.
Egy epizódra még kitérek.
Dél van.
Megmelegítjük a hozott tésztát, gombapörköltet.  Elvira közben jóllakatta Leventét. De hogy a fiú ne legyen magában, kosárkájában elhelyezte őt a konyha sarkában, mi ketten pedig hozzáláttunk az ebédhez, közben cseverészünk. Levente pedig éktelen sírásba kezdett, és akkor se hagyta abba, amikor magunk mellé emeltük a hokedlire. No, én kikaptam a kicsit, és elvittem jó messzire, hogy anyja befejezhesse az ebédelést. Viszem magammal, ő változatlanul kiabál.
Egyszer csak mintha elvágták volna. Marci akváriuma elé térdeltem vele, hogy a guppikat megfigyelhesse. Elvira bejött a túlságos csendre. Mondom neki: ez a gyerek feltehetően rosszul tűrte, hogy nem vele foglalkozunk. De ennél is erősebben hatott rá a sok szépséges izgő-mozgó hal, vagy csak annak örült, hogy letérdeltem.