Ma reggel Tücsit kivittem a megállóba, ahogy szoktam, s indulok vissza, ahogy szoktam. Elsőbbségem van a jobbkanyarban (macisajt véd), hát kanyarodok, ahogy szoktam. Egy pillanat alatt csattanást érzékelek, ahogy nem szoktam. Egy Ford Tranzit harapott belém balról. Sérült a motorháztető, a bal oldali lámpák, a sárhányólemez, az ajtó, a visszapillantó tükör és elszállt a lökhárító. Nekem semmi bajom, a kocsinak viszont elég sok. Láttam én, hogy jönnek balról kocsik, de már a holtteremben lehetett a furgon, azért nem láttam, hogy nem adja meg az elsőbbséget. Tücsi is hallhatta a csattanást, mert odasietett. Mondom neki, biztos, ami biztos, fotózd a mobillal a történteket. A többi elég szabályos módon történt. Találtam magamnál jkv-et, toll is került elő.
Kitöltőcske, a másik kocsi vezetője megadta a szükséges adatait, aláírtuk, elismerte, hogy ő volt a hunyó, és ilyet még nem láttam, csak Olaszországban: kezet fogtunk, mint közös gondunk áldozatai, miután meggyőződtünk róla, hogy egyikünk sem sérült meg. Egy trágár szó, egy indulatos felhorkanás sem hangzott el. Azért hazavezettem a verdát, bár nem működött a vészvillogó sem.
Hazaértem, Mica már értesült a történtekről, s humoránál maradt velem együtt: Apa, legalább ma van témád a blogodhoz. Jelentem: van.  Meg humorom is: Reggel elgyalogoltam a misére. Ha ép a kocsim, azzal megyek, mint mindig. És már régóta hanyagolom a sétákat (a hőségre fogva). Íme, a kényszer rávisz a testmozgásra. Az élelmiszerekért is gyalog kell majd mennem. Valószínűleg gurulós utazóvackommal, mert ha nem muszáj, nem terhelem magamat a cipekedéssel.
Leadtam a pasi biztosítójában a felvett jegyzőkönyvet. Most várom a kárbecslőt. (Napokig eltarthat, mire kiérkezik.)
Nászom, Feri hívott, hogy a kárbecslő négy variációt kínál majd, s ne döntsem el azonnal, melyiket választom. Ugyanő érdeklődött a sérülésekről, hogy kalkulációt készítsen: megéri-e javíttatni a kasztnit, vagy jobb, ha a bizt. felajánlott összegét elfogadom (szlázottra, szla nélkülire van lehetőség).  Zsuzsa is felhívott, jól vagyok-e?
Jelentem, jól vagyok. És nincs is kedvem hozzá, hogy másképp legyek. Olyannyira jól vagyok, hogy a misén olvasásra kértek. Kissé mégiscsak másutt járhatott az eszem, mert a pap kivárt: ki fog olvasni? Ekkor ocsúdtam, hogy elfogadtam a felkérést, és iszkoltam ki az ambóhoz jó ütemben. Rövid olvasmány tartozott a koncentrációs táborban kivégzett Szent Benedikta nővér (Edith Stein) emlékmiséjéhez.  
Kifelé jövet nyúltam a kocsikulcsért, majd legyintettem s hazajöttem gyalog.
Minden rosszban van valami jó, tartja a közhely. Néhány kivételtől eltekintve csakugyan igaz. Most újra gyaloglásokra kényszerülök.
Azért is leírom, amit tegnap szántam mai posztnak:
Az olimpia pszichológiája
Egyik birkózónk oda nyilatkozott, hogy elnyert ezüst érmével nincs megelégedve, mert aranyat szeretett volna, s csaknem meg is volt. Joga van ehhez a borúlátáshoz. Én azért örülök szép sikerének. Bezzeg az egyik amerikai kislány. A síkfutást egy jamaicai nő nyerte előtte. Az amerikai (USA) sportoló mégis majd kiugrott a bőréből az örömtől, hogy ezüstérmes lett. Boldogan ölelte meg riválisát, aki elsőnek a futott a célba.
A férfi kajak kettest élőben láttam (persze a képernyő előtt). A magyar fiúk csüggedten üldögéltek a hajójukban a célba futás után, miközben a portugálok örömrivalgásban ünnepeltették magukat, úgy vélvén, hogy megnyerték a döntő futamot. A célfotó tanúsága szerint azonban tévedtek. A magyar páros futott be elsőként. Ha fele akkora örömöt láttam volna az arcukon, mint amazokén, akik arcáról természetesen lefagyott a mosoly eredményhirdetéskor.      
… és biológiája
A női kajaknégyes is magyar sikert hozott. A lányok jobban kimutatták győzelmük feletti örömüket. Egem mégis az utolsó nyilatkozat ragadott meg leginkább.  A sportolónő elmondta, hogy nem látta ő a többieket, hogy hol tartanak, az kötötte le az utolsó 100 méteren, hogy kegyetlenül fáj. Ő maga fáj, ő maga a merő fájdalom, aki erejének végső megfeszítésével dolgozott a hervadó babérokért.
Hány sportolónknak fáj akár évtizedekig is az ádáz küzdelem a remélt dobogós helyezésekért!
Miközben a sport show-műsorainak hasznából ők maguk igen keveset kaszálnak.
Az ő fájdalmuk az ára a szervezők, rendezők, fullajtárok és elnökök stb. meggazdagodásának, akiknek mindez nem fáj egy pillanatig sem.
Ezt az elfajzott állapotot is felül kellene vizsgálni, és emberarcúvá tenni a versenysportot, ahogyan eredetileg lehetett.