A Sehenswürdigkeiten szóköltemény a magyar „látnivalók”-at fedi. Látnivaló, hogy a magyar fogalom szótagokkal rövidebb. Viszont illett, hogy németül írjam a címben, mivelhogy tegnap hazamentünk Ausztriába, ahol is a Boldogasszony nevű község (ma: Frauenkirchen) kegytemplomát céloztuk meg busszal vagy ötvenen. Folytatásaképpen Lorettóba utaztunk, hogy még aznap eljussunk Kismartonba (Eisenstadt). Amennyire kacifántosabb a német nyelv a magyarnál, annyira kacifántosabbak a szép épületek a szomszédban.
Bizonyára mindenkit másképp érintett meg az út. Kinek az egyre újabb tájak alánk gördülése jelenthetett élményt a maga változatosságával, kinek a társaság, kinek az elhangzottak, kinek pedig a hatalmas pompa. A látottak – barokk-templomok lévén – tobzódtak az aranyban-mozgalmasságban, díszítésekben. És mivel van nekem egy engem sétáltató fényképezőgépem, hozzáfogtam  a részletek megörökítésének. Ámde a részletek nem haraphatók el úgyszólván sehol sem, mert a girlandok, virágcopfok és egyéb ornamensek szó szerint „egymásba érnek”, azaz ha szeretnék egy részletet elkapni, nem tehetem, mert folytatódik egy rá mutató kézben, vagy egy arany spirálban, amelyről óhatatlanul az orsótészta olasz neve, a „fusili” ugrik be. A kéttornyú templom minden négyzetcentimétere meg van munkálva. Nincs rajta ugaron hagyott felület, nincs kidíszítetlen tenyérnyi terület.  
Azon gondolkoztam, hogy ki, hogyan állhatott neki az épület összeállításához. Netán a kegyúr bekérette kora legjobbnak vélt vagy általa elismert mérnökemberét, és megbízta a feladattal, hogy ennyi, meg ennyi zacskó aranyért egy hatalmas és az ő nemesi rangjához illő templomot tervezzen. Az pedig vallásos ember lévén és ismerve a kor építészeti divatját, hozzáfogott a nemes úrhoz, s talán elsősorban is az Istenhez illő szentély megálmodásához.
A terveket kivitelezés követte. Milyen emberek lehettek azok az ezrek, akik előbb a közelből verbuváltattak, azután hamarosan a szomszédos népek olcsó munkaerejét célozva messzebb vidékekről is. Amennyire istenközelben éltek, annyira tekintették apostoli feladatnak a hitünket hirdetni kívánó épületen való munkálkodást. Bizonyára akadtak közöttük „keresők” is, akik egy része az előttük egyre magasodó, csinosodó épület, no meg a mellettük szívvel-lélekkel dolgozó társak hatására megtértek.
A festés és az aranyozás felöltöztette az áldozatbemutató helyet és a szobrokat, a püspök felszentelte a templomot, és elindult az áradat. Jöttek közelről, s ahogy terjedt a hír, jöttek egyre messzebbről is, hogy megsejtsenek valamit a láthatón túliból a színes üvegeken átsugárzó fény, az elhangzó beszédek, a drága aranyozású díszítések, szoboröltözetek által. A templom díszei és az ikonok díszei egyben hasonlítanak. A fehér és az arany a szentség, a tökéletesség és az örök élet színei. A perspektíva a végtelenre nyit. Miközben próbálom megfogalmazni az ikonológia részkérdéseit, a lexikonban egy utalásra találok Boldog II. János Páltól, aki ezt írja a Művészekhez kezdetű levelében: „A pontos teológiai és esztétikai szabályokhoz igazodó ikonfestészet a szentségek analógiájára a Megtestesülés valamelyik szempontját jeleníti meg. Florenszkijt is idézi a pápa:  Az ikon szépségét elsősorban templomon belül láthatjuk…, ahol megsejtetik a mennyet betöltő, földöntúli fényt.”                
Ami kicsiben az ikon, az  nagyban (épületben) a templom.
Felmerülhet a kérdés: Az Isten szeretet. Az Isten végtelenül egyszerű.
Kell-e annak a pompa, az arany tündöklése, aki mindezeket alkotta, s akinek a birtoka az egész föld mindenestül. Alighanem nem kell. De nekünk kellhet, hogy ráérezzünk az elképzelhetetlenre. Azért írom, hogy kellhet, mert a zsidóknak kellett a Salamon által levezényelt templomépítés gyönyörű eredménye, hogy ilyen módon is bizonyosságot kapjanak Istenük hatalmasságáról.
Ám, ha az ember elcsendesül a lelkében, ráébred, hogy az Isten egyszerű és tiszta vonalú házakban is tetten érhető, jelenléte megtapasztalható. Gondolok pl. saját templomunkra, amelynek a belseje olyan letisztult és egyszerű szent tér, hogy egyszer valaki megkérdezte: nem református templom ez? – Annyira nincs benne semmi cifraság.
Ma reggel a misén két témát fedeztem fel, melyek egy fotóst megihletnek: Az egyik egy virágköltemény: a papagájvirágok vörösének formáját követő nagyobb zöld levélháttér, mely egyszerűségében is tökéletes. A másik a ministránsok térdükön nyugtatott nyitott tenyere. Szétnyíló ujjaik éles kontrasztban állnak ruhájuk feketéjével. Valahogyan szolgálatuk jelképe ez a nyitott tenyér.
Tudom, minden az Istenért van, Aki így vagy úgy, közvetlenül vagy közvetetten megragad cifra és bonyolultan mozgalmas drágaságban tobzódó térben, vagy a rá jellemző egyszerűségben.
Kegyelmének áradása kifürkészhetetlen.       
Egyebekben a napról készült kb. 250 képnek albumot nyitottam Frauenkirchen néven. A képek – remélem alátámasztják –, amit el akartam mondani.
Zárásképpen elmesélem, hogy néz ki az amerikai légycsapó. Úgy mint a magyar, csak a csapó, ami korábban egy bőrdarab volt fa nyélen, és most már műanyag, műanyagnyélen, tehát a széles műanyagcsapó közepén egy kör alakú nyílás található ezzel a köré írt szöveggel: Egy esély a légynek.
Nos. Sokféle meghívás érkezik az Úrtól, csak nyitott lélek kell hozzá, hogy meghalljuk. A zarándoklat egy ezek közül.
Egy esély a találkozásra.
Két szolgálati közlemény. QQ-tól hallom, hogy húgunk (Á) töréses balesetet szenvedett kirándulás közben. Sok szeretettel és fohásszal gondolok Rá. Feltehetően ma, legkésőbb reggel megműtik.
Éva  lánytól hallom: Kati lány és Robi szerencsésen megérkeztek hozzájuk a Jura hg.-be.