Azt reméltem, hogy előjön emlékezetemből a tegnap reggel elgondolt téma. Íme, itt van:
Ismert, hogy igen kevés portrét készítek, elsősorban a személyiségi jogok miatt, másfelől azért, mert ha egy valaki a lencse elé kerül, „viselkedni kezd”.
Ezért inkább kórókat, terméseket, virágokat, ritkábban álatokat kapok lencsevégre, amik a maguk módján tökéletesek, azaz kihozzák magukból legjobb formájukat, amit a talaj, az időjárás, a génjeik, az ösztöneik megengednek nekik. Ezért szépek a mezők liliomai, az ég madarai és minden, amik a földön vannak.
Pedig ellenállhatatlan vágyat érzek arra, hogy portrézzak. Nem szépséges testeket kívánok megörökíteni, hanem a bennünk lakó szentet. Olyan portrékat vágyom fotózni, akik felmutatják a bennük élő istenképmásiságot. Mert hisszük és tudjuk, hogy mindnyájan viseljük az Isten keze nyomát, aki saját képmására teremtett bennünket. Ha pedig ez így van, akkor valamiképpen mindenki – legalábbis nyomokban – az Isten ikonja.
Nos, ezt szeretném megmutatni.
Istenarcot hord a mulatt, a kabokló, a munyampara, az eszkimó, a revütáncos, az atléta, az utcaseprő, az édesanya, az öreg halász, a csavargó, a milliomos és a csőlakó.
Mivel ez a legkevésbé tudatosul az egyes emberekben, azt szeretném elmondani nekik, hogy aki a digitális kamera elé áll-ül, idézze fel magában azt, hogy az ő méltósága isteni eredetű, és arcán képes megjeleníteni ezt az Istenre emlékeztető szentséget.
De vajon akadnának-e alanyok, akik hajlanának megtenni felszólításomra a majdnem lehetetlent, hogy ne viselkedjenek, de befelé fordulva sugározza arcuk a feltétlen bizalmat, jóságot, irgalmat, szeretetet, odafigyelést, stb…
Ugye figyeltél. Nem azt írtam, hogy ilyen képeket fogok fotózni, hanem azt, hogy ilyeneket szeretnék fényképezni.
És ez különbség, még akkor is, ha nem tettem le róla egészen.
Lehet, hogy gyerekeket fotózom. Több esélyem van megragadni az egyszerű ráhagyatkozást, a zavartalan boldogságot, a hűséget és a bizalmat az ő arcukon.
Utolsó kommentek