Mickey webnaplója

Egy nagy ciklus végére értem.
Akik olvassák posztjaimat, emlékezhetnek rá, hogy a közelmúltban (szeptember- 21én) többek között ezt jegyeztem fel: „Eddig több mint 100 emberért mondtam el az irgalmasság rózsafüzérét, az irgalmasság órájában, a kegyelmek áradásának órájában, 15-16 között, amikor Krisztus Urunk meghalt.”  Ez egyszerű volt, mert a saját nagyobb családomról lista készült egykor, feltüntetve a nevek mellett kinek-kinek az elérhetőségét. A listámat bővítettem felmenőim neveivel, mindazokéval, akikre emlékeztem, akikről bármiféle benyomásom keletkezett a múltban. Bővült néhány váratlanul meghalt kedves ismerősével, azokéval, akik kérték, hogy értük is, majd pedig sorra került a párom ága, szintén meglehetősen terjedelmes névsorral. Nem állítom, hogy a rokoni szálak mindegyike, a leágazások széles skáláján elhelyezkedők valamennyije szerepelt eddig a névsoromban, de türelem, sorra kerülnek mindnyájan, akikre létezésük okán emlékezhetek. Mindenesetre a két család összes tagjáért elhangzott a sóhaj, hogy az irgalmas Isten tekintsen életükre, halálukra. Feljegyzéseim szerint ez kb. 160 ember.
Senki ne gondolja, hogy soraimmal saját magamat kívánom előtérbe állítani, hiúságomat legyezgetni. Értelmetlen volna, és szégyellném is magamat miatta. Inkább csak egy apró összegzése kíván lenni annak az útnak, amely a közelmúltban végigkísérte napjaimat.
Ritka kivétellel naponta sorra került az éppen soron következő emberem.
Azt viszont elmondhatom, hogy élethelyzetem alakulása sokszor csaknem meghiúsította, hogy 15 és 16 óra között elmondjam a kötött szövegű imasorozatot.
Hányszor jutott eszembe: „Rossz időpontban szenvedtél kínhalált, Uram!” Este 11 után már ritkábban zavarták volna a legkülönfélébb tényezők, hogy vállalt áldozatodra gondoljak.
Amennyire ismerem az imádságok sorsát, valamiféleképpen mind kegyelemközvetítők.
A legfurcsább, hogy ha valakiről lepattan a közbenjárás kérése, más kapja meg, azaz nem oszlik szét a kérés a nihilben.
Mint írtam, távol álljon tőlem a mellveregetés.
De hát akkor mi a csudának írok ilyen intimitásról?            
Egyetlen használható okból.
Azért, hogy kedvet teremtsek másoknak is ahhoz, hogy saját fel- és lemenőikért elelmélkedjék ezt az imacsokrot, vagy másfélét, ami belőlük szól: azokért, akikért a harang szól, akikért a harang szólt, vagy előbb-utóbb szólni fog.   
A teljesség kedvéért még megemlítem, hogy teljesen ismeretlen elhunyt lelkekért is szoktam naponta fohászkodni, hogy kerüljenek azonnal „jó helyre”.  A három bővített szövegű üdvözlégy után megszólítom őket: „Lélek, üdvözöllek a szentek birodalmában. Érezd jól magad!”
Komolyan gondolom.
Meg azt is, hogy az a minőség, ahogy én egyáltalán képes vagyok adorálni, csak azok számára elég, akik már elég közel vannak a célegyeneshez.
Ámbátor nem az én feladatom minősíteni: mi mennyi ebben a vonatkozásban.