Lassan vége az évnek. „Labuntur anni.”
Labuntur, azaz siklanak, csúsznak, lebegnek, esnek, eltűnnek, elmúlnak, enyésznek, pusztulnak, meghalnak az évek.
Ha jól értettem a Csiától este kapott lakonikus emailt, ma anyósa szíve megszűnt dobogni. Osztozunk fájdalmukban imával.
Ez az év is elmúlt, elsiklott, mégpedig fergeteges sebességgel.
Ma a szezonban először jeget vakartam a kocsi szélvédőjéről.
T.-vel ketten kicsusszantunk a fővárosból, hogy idén még egyszer találkozzunk a móvári unokákkal, szüleikkel.
Szokás szerint rail-jettel utaztunk.
Ami még nem fordult elő, ma igen.
Nem volt ülőhelyünk! Másfél órát ácsorogtunk a bőröndöknek szánt tartókra támaszkodva.
Túléltük.
Megérkezve a rokonsághoz átadtuk, amit karácsonyra szántunk nekik és a gyerekeknek.
Sikerült lelepleznem egy ajándékozási összeesküvést. Még időben megállítottam a folyamatot. Nem először adódik, hogy valamiféle frappáns ajándékot kapunk egymástól. Pl. 1972-ben egymástól függetlenül mindünknek megakadt a szeme az Apám Renoir c. könyvön. Árban minőségben (mint utóbb kiderült tartalomban is) megfelelőnek bizonyult. Összesen négy példányban hevert a karácsonyfa alatt. X vett Y-nak, Y Zé-nek Z N-nek, N pedig a családnak. Ma már jó, ha egy db megtalálható könyveink között.
Visszatérve az útra: útközben megtekintettük a vonatból a lébényi Szent Jakab- és a mosonszentmiklósi Szent Miklós-templomot. Ma nem vadásztunk Pannonhalmára. Máskor addig meresztjük a szemünket, míg fel nem tűnik a „kupac”. Viszont láttam egy őzet s két gidát.
Az óvári plébániatemplomot sajátszeműleg és közelről tekintettem meg – lévén Kalazancius ünnep. A piaristák alapítójukra, K. Szent Józsefre emlékeztek a teljes iskolai létszám felvonultatásával. Gosti unoka második éve kis piarista diák, miként én is egykor. Már csak szolidaritásból is elmentünk érte.
Készítettem új portrékat is az unokákról, mert gyakorta változik fizimiskájuk, ahogyan növekednek. A képkeretekben szeretnénk frissíteni a róluk szóló felvételeket. Csak éppen a fényképezőgépet felejtettem náluk. Majd egyszer hazatér az is…
Útközben a vasúttal szórakozom.
– Kelenföldön mint egy litániát sorolják a kanizsai gyors által érintett állomásneveket, ahol megáll. Arra lettem figyelmes, hogy egyebek mellett megáll Balatonföldvárt, Balatonszárszón, Balatonszemesen, Balatonlellén, Balatonbogláron… Én ha egy ilyen sorozatba kezdenék, így indítanám: Balatonsiófok … és így folytatnám: Balatonfonyód, Balatonfenyves, Balatonmáriafürdő, Balatonkomár, Balatonkanizsa. Mi ez a kivételezés? Ami pedig a Balatont illeti, nem kell ahhoz a tó maga. Hiszen Borsodban is van egy Balaton nevű község. (Kevesen tudják, hogy a népdal erről a településről szól: „Széles a Balaton vize, keskeny a híd rajta…”)
– Olvasom a rail-jeten a megállókat. Tatabánya. Mennyivel kifejezőbb volna a Tata-banya elnevezés. Zsuzsa mondja, hogy létezik ugyanott Öregtata is. No lám!
– Olvasom tovább: Wien-Meidling. Ennek semmi értelme. Miért nem inkább Mien-Weidling. Azaz vájdling. Anyám még abban mosogatta el a szennyes edényeket.
Nem fárasztok tovább ma senkit, magam is fáradt vagyok az oda-visszatekergéstől.
Labitur Miklós dormire.
Utolsó kommentek