Ferenc napból sok van. Ma a Xavéri napja van. Isten éltesse a Xavéri Ferenceket, s legyen jó dolguk, mint a kanonizált jezsuita szentnek. Hallom a választ: Azt még ki kell várni. Nos, igen. Ki kell várni. Mindnyájunknak ki kell várni, de előbb mindnyájunknak el kell menni, mint a nótában énekeljük. Emlékeztetőül: Ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni, éljen a magyar szabadság, éljen a haza! Ám most elérkeztünk az apokalipszisig, mert ha valamikor, a világ végén mindnyájunknak el kell menni. S remélhetőleg boldog lesz a folytatás: Éljünk a mi új hazánkban, éljen e haza!      
De addig. Meddig? Ki tudja. És aztán. Jön a váltás. Nevezd, aminek akarod. Deskétől kérdezte édesanyja (RIP): Milyen lesz a halálom? Mire a válasz: Teljesen testre szabott. Olyan, amilyet Neked szánt az Isten.
Korrekt.
És utána?
Utána nincs. Mert attól kezdve jelen van. De ha jelen van, akkor egybe esik az utolsó ítélettel is. Minden egybeesik, mert „odaát” nincs idő. Az odaát is bizonytalan. Feltételezi a tér meglétét, de nem tudjuk, van-e ott tér. Semmit se tudunk, csak feltételezéseink vannak. Én pl. úgy gondolom, hogy az örök jelenben intenzitás van. Úgy esünk ki az időből, mint az önfeledten játszó gyerek. Úgy esünk ki a gravitációból, mint a súlytalanság állapotában lévő űrhajós. Továbbmegyek. Azt képzelem, hogy az általunk nem ismert dimenziók száma is meghaladja fantáziánkat. Folyamatosan tárul elénk a Tökéletesség, s mi önfeledten lubickolunk jelenlétének végtelen gazdagságában. És ez megelégít mindenkit, aki megismerte, gyakorolta és kedvelte a szeretetet, az önfeláldozást, a másokért élést.     
Többen emlegették, hogy túl sokat foglalkozom a halállal. Most próbálok túllendülni rajta. Jó okom van rá. Az egyházi liturgia az utolsó idők próféciáit tárja elénk adventben. Igazából csak folytatom, amit naponta kapok ilyentájt.  
Nagyon kedvelem az embriók párbeszédének tanulságát. Úgy érzem, érzékletesen mutatja meg az életminőségek váltásában rejlő minőségi ugrást. Próbálom megkeresni, hátha valakinek még új. Meg is van.
Két kis iker magzat beszélget az anya hasában
– Te hiszel a születés utáni életben? 
– Természetesen. A születés után valaminek következnie kell. Talán itt is azért vagyunk, hogy felkészüljünk arra, ami ezután következik. 
– Butaság, semmiféle élet nem létezik a születés után. Egyébként is, hogyan nézne ki? 
– Azt pontosan nem tudom, de biztosan több fény lesz ott, mint itt. Talán a saját lábunkon fogunk járni, és majd a szájunkkal eszünk. 
– Hát ez ostobaság! Járni nem lehet. És szájjal enni – ez meg végképp nevetséges! Hiszen mi a köldökzsinóron keresztül táplálkozunk. De mondok én neked valamit: a születés utáni életet kizárhatjuk, mert a köldökzsinór már most túlságosan rövid.
– Szerintem valami biztosan lesz. Csak valószínűleg minden egy kicsit másképpen, mint amihez itt hozzászoktunk. 
– De hát onnan még soha senki nem tért vissza. A születéssel az élet egyszerűen véget ér. Különben is, az élet nem más, mint örökös zsúfoltság a sötétben. 
– Én nem tudom pontosan, milyen lesz, ha megszületünk, mindenesetre meglátjuk a mamát, és ő majd gondoskodik rólunk. 
– A mamát? Te hiszel a mamában? Szerinted ő mégis hol van? 
– Hát mindenütt körülöttünk! Benne és neki köszönhetően élünk. Nélküle egyáltalán nem lennénk. 
– Ezt nem hiszem! Én soha, semmiféle mamát nem láttam, tehát nyilvánvaló, hogy nincs is. 
– No, de néha, amikor csendben vagyunk, halljuk, ahogy énekel, és azt is érezzük, ahogy simogatja körülöttünk a világot. Tudod, én tényleg azt hiszem, hogy az igazi élet még csak ezután vár ránk.
Eddig a történet.
Egy biztos, hogy a köldökzsinór el fog szakadni.