Mickey webnaplója

A Bosnyák téri piac gyermekkoromban nem úgy nézett ki, mint az utóbb, a Lőcsei utca sarkán felépített csarnok. Nem. Nyáron poros, télen havas, esőben sáros földön folyt az értékesítés. Többnyire hevenyészett tetővel ellátott standokon mérték a mérnivalókat, kínálták portékájukat a kofák (honnan ez a szó?), akik maszekok voltak (ez a magán szektor rövidítése. Kabaréban szerepelt először és elterjedt, mint a mozi [Heltai Jenő találmánya] korábban.) Az alkalmi árusoknak még standjuk se volt, földre terített ponyva fölött folyt az alkudozás.   
Ha lehet azt mondani, nem tartoztunk a „márkahű” vásárlók közé, nem számítottunk törzsvevőnek, hanem egy jó fél órát a felhozatal minőségével és a hozzáragasztott árral foglalkoztunk. Elsősorban anyánk, akinek jó oka volt megnézni, mire költi kevéske pénzét. Tehát futottunk egy tájékozódó kört, majd elkezdődött a sorbaállás itt, meg ott. Vettük a kiszemelt árut a legkülönfélébb árusoktól.
Soha nem adtam pénzt arra a csodálatos kakasra (tán 5 forintért mérte a művész), amely egy nagyméretű családi gyufaskatulyára volt applikálva. A gyufásdoboz – mely rezonátorként működött – alja kifúrva, s kikandikált belőle egy 30 centis cérna. A cérnát begyantázta az árus, s ha két ujjával szaggatottan huzigálta a gyantás cérnát, megszólalt a kakas. Elég élethűen utánozta az eredetit.   
Sose lettem vásárlója, de többször megálltam hallgatni a csodát, mert azt lehetett ingyen is.
A sáros-poros piac, mely a templom tövében helyezkedett el, egyik érdekessége egy (vak?) parafadugóárus volt. Az percenként kétszer elkiabálta magát panaszos-méltatlankodó hangon (Írásban nehezen érzékeltethető hanglejtése): Páá-ráá-fáá- GYUGÓÓÓÓ!  Otthon sokszor utánoztuk az öreget, és mindig jókat röhögtünk rajta.
Emlékezetem szerint forintért adta a gyugó darabját. Kissé borsos árnak számított akkor, amikor egy kiló dinnyét vagy egy tojást vehettél ennyi pénzből, és ha a befőzésre szánt, gerezdes, fóti paradicsomhoz hasonlítom, melynek ára kilónként 70 fillér volt, (ruháskosárban cipeltük haza), akkor azt mondom: igen drágán mérte a gyugókat.
A címbeli „túr kap” arra utal, hogy egy árus ezt a szöveget írta krétával saját hirdetőtáblájára. Talán viccelni akart, talán rövidíteni. Mindenesetre a túró utolsó betűjét eltagadta. Hogy mi a túróért, máig nem tudom.  
Igaz, hogy komoly irodalmi művek lábjegyzeteiben is olvashatni értelmiségiek által kreált rövidítést: 99. old. Itt ugyanaz a helyzet áll elő: (hogy minek, alig tudni) megtakarítottak egy leütést, hiszen az oldal szó öt leütés, az old. négy.
Ugorgyunk.
Mégpedig azért, mert azt állítottam, hogy nem voltunk senkinek a törzsvevői. Ez jórészt igaz, de nem egészen. Az üdítő kivételt egy Goldschmidt nevű (jobb időkben tán aranyműves volt az ősük) „intézmény” képezte. Goldschmidtnél Biserba-mérleg működött (Vízmértékbe állítva működik helyesen!), erre rakta anyám méretes amerikai üvegét, melynek csavaros teteje azt hirdette, hogy előzőleg mogyorókrémmel volt tele (penautbutter), sokáig megőrizte mogyorószagát a csavaros fedél. [Lábjegyzet: abban az időben az üveges konzervek teteje gumigyűrűben végződött, melyre fémlap került, s melyet pléhbilincs vett körbe, hogy légmentes zárása legyen. A kör alakú pléhet kényszeresen kettéhajtottuk, és akkor repülő madár lett belőle]. Goldschmidt ezt mérte színültig tele sűrű konzisztenciájú tejföllel. Nála mindig megbízható minőségű, friss és jó ízű sajtot lehetett kapni, és „arasztos” szalonnája is verhetetlen volt a műfajban.
Vele hát kivételt tettünk, ő volt az a biztos pont, akit hetente egyszer meglátogattunk, s a jó vásár megelégedettségével startoltunk a többi élelmiszer megvásárlására.