Mickey webnaplója

Az előbb összeszedtem egy gondolatcsomót a mai nap történéseiből, melyekből egy csomó kiesett a fejemből. Így a maradékról tudok csak beszámolni.
Némi visszafogottsággal tekintek a holnap elé. Ha nem változik a program, ma este útnak indulnak a franciák, hogy szegény gyerekek (és felnőttek) komfortos, ámde igen hosszú utazásuk végén nálunk kössenek ki – terv szerint valamikor a reggeli órákban. Nemcsak a Jura korszak van távol tőlünk (időben) a hegység is (távolságban).  Ahol most ülök és írok, holnap ilyenkor nem biztos, hogy megtehetem, mert a két hátsó szobát fogják birtokba venni az egész lakáson kívül. Alig várom már a velük való találkozást, és immár sokadszor, mert rég volt, amikor el- és kiköltözött tőlünk Éva.
A légkondi is az ő szobájukban lesz. Amilyen fázósak, nem gondolnám, hogy sűrűn fogják használni. Hát Isten adja, hogy épségben megérkezzenek!
Ma egyedül lebzselek, és egyedül hallgatom a fúrógép mormolását legalább három hét óta. Korábban írtam róla, hogy mennyi hülyeségre képesek az emberek, hogy önmegvalósítsák magukat. A sűrű költözések miatt jelenleg a ház 12 lakásából hármat alakítanak át, vésetnek végig, döntenek benne falat. Ebből kettő a mi szintünkön zajlik – szó szerint. Ez azt jelenti, hogy kb. annyi békés napunk volt beköltözködésünk óta a házban, mint ahány békés nap volt a világtörténelemben, amióta egyáltalán létezik történelmi idő.  Valahol mindig fúrják a falakat. Csoda, hogy nem roskadt még össze ez a betonpanel, mely vélhetőleg úgy néz ki, mint az apró lyukú sajtok, csak még úgyabb.
Még jó, hogy nem akarok magammal beszélgetni, mert nem érteném meg, hogy mit mondok. Ma nem igazán hallgattam zenét, mert mindent überel a fúrókalapács diktálta techno. Megnéztem egy meccset, azt elég látni. Elolvastam Papp Lajos legújabb könyvét, azt nem kell hallani. Nem minden szívzűr-leírását értettem meg, de hát nem is arra törekedett a szívsebész, hogy tankönyvet írjon, hanem inkább egyfajta hálaadás és visszatekintés ez a kis kötet saját életére. Igen gyorsan végeztem a könyvvel, mert jól elosztva száz egynéhány lapba sűríti mondanivalóját a kisalakú művében.
Nekem, aki lassan olvasok, sikerélmény, amikor hamar végzek egy kötettel.
Délben megszakítottam az olvasást, mert a tegnapelőtti nyaklevesből tegnap csak egy nagyobb tányérral fogyasztottam el, így hát ma is adtam magamnak egy nyaklevest, és ha ez így megy tovább, holnap is kapok egyet. A hét végi főzésből megmaradt ez meg az, s próbálom felélni, miközben meglehet, hogy fogynom illene. Még nem látom a dolgok végét (a végét nem is én fogom meglátni), de összeszorított szájjal kellene az ételekre néznem. MINDEGY, mondaná a párom.
Terjed ez a mindegy. Másoktól is hallom. Elmondják véleményüket, és azonnal hozzáteszik, hogy mindegy. Olykor vannak kétségeim. Mindegy.
Örülj, ujjongj könyvmegálló: viszek beléd jó néhány kötetet. Fiataloknak, időseknek, gyerekeknek valót.  
Évtizedes tapasztalatom, hogy az újabb generáció kevéssé érdeklődik a házi könyvtárak kötetei iránt. Ha kell nekik valami, egymástól kölcsönzik vagy megveszik a boltban.
Újabb tapasztalatom: Nem kíván senki még több könyvet tartani lakásában, mert másnak kell a hely.  Az általam felkínált könyvkupacokból és dobozolt könyvekből egyik lányom semmit nem kíván elvinni, mert hetente jár könyvtárba, ahol a gyerekekkel együtt kedvükre válogatnak az új s régi kiadványok között.  Másikuk vinne, de nincs hova rakni. Így is sok helyet foglalnak meglévő könyveik.
Ez nem jelenti azt, hogy felhagynak az olvasással, csak azt, hogy nem kívánják otthon tárolni a könyvek százait, ezreit.
Megértem őket.
Itt berekesztem mai szómenésemet, mert már csak egy megfelelő cím kell a posztnak elejbé.
Ha azt akarom, hogy sokan olvassák, akkor olyan címet kell neki adni, amire mindenki ráharap az interneten: pl. Dizájndrogok. Ha azt akarom, hogy alig olvassa valaki, akkor általános címet kell választanom: pl. Izé. Mire felteszem a posztok közé, kitalálom.
Ez lett: Várakozó feszült figyelemben – s olvassa, akinek kedve van hozzá.