Ha már van egy jó kamerám, szívesen játszom fényviszonyokkal, formákkal, különösen is vonzanak a mértani és absztrakt formák, rendszerek rajzosságuk folytán.
Egy éve nyáron kint üldögéltem unokámmal az erkélyen, és ráült a fekete lemezasztal tetejére dobolni. Majd elunta és lefeküdt. Arcát át- és átjárták a bambusz-árnyékoló sávjai. Fantasztikus és fotogén látványt nyújtott. Arcát sose láttam olyan plasztikusnak, mint ahogy a domborulatokat és homorulatokat körberajzolták az árnyék- és fénycsíkok. Éppen nem volt nálam fényképezőgép, így nincs megörökítve a jelenet.
Emberi jogi vonatkozásai is vannak a dolognak.
Egy kisgyerek nem tud tiltakozni, ha valami nincs tetszésére. Azt meg nem tudom kitalálni, hogy később hogyan reagálna meglátva zebracsíkos arcocskáját.
Ma két labdával indultam ki az erkélyre.
Feleség meg is kérdezte, miért tologatom a széket, minek a labda a kezemben?
Nem akartam magyarázkodni, lakonikusan válaszoltam neki:
Játszom.
Aztán mégse játszottam, mert ő teregetett.
Ám utána enyém lett az erkély. Ha nem is emberi arccal, de labdákkal eljátszottam a fénykontrasztokkal. Az eredmény 2013.2 albumomban látható. Nem olyan érdekesek, mint egy arc fotói, de elég jó op-art képek lettek. Ma már le kellene parancsolni az asztallapról a növényeket, hogy a fekete síklap háttérként működjön egy ilyen fotóhoz. Unokánk ez idő szerint a Balatonban lubickol, és fütyül az op-artra, talán még a partra is, ha jól érzi magát a vízben, Kati lányom pedig, aki érti az ilyes tréfákat, Ráckevén dolgozik, ha jól sejtem. Maradnak tehát a labdák, de nem adom fel.
Egyszer szép zebracsíkos ábrákat fogok lencsevégre kapni, melyek plasztikusabbak, mint a maguk módján tökéletes gömbök.
Felrakom a FB-ra is. Akiknek hozzáférésük van, azonnal látni fogják, mire jutottam.
Utolsó kommentek