Két témám kezd lerágott csonttá lenni. Az egyik ilyen halál komoly. Maga a halál, a meghalás. Évekkel ezelőtt figyelmeztettek is rá: „a vég akkor is eljön, ha többé nem említed”. Én meg arra gondoltam, azért jó az idő múlásával emlegetni a kaszást, merthogy ne lepődjön meg senki, ha egyszer csak suhint. Attól kezdve persze próbáltam magam visszafogni, s csak árnyaltan-áttételesen írni róla. „Ha történne velem valami…” Ezt a szófordulatot soha nem hallottam más összefüggésben emlegetni, mint a halálra célozva. Pl. a bajor paraszt anekdotájában, aki odaszól az asszonynak: Ha valamelyikünkkel történne valami, akkor én a vidéki házunkba költözöm.
A másik a dagadt emberek szokott nyári nyavalygása: „Mekkell dögleni ebben a melegben!” Ez ügyben is kaptam már visszajelzést. „Állítsam már le magamat! Ha nem bírom a hőséget, szereltessek fel egy légkondicionálót, és a dolog be van fejezve.” Szereltettem. A dolog valóban be van fejezve. Ám ha nem akarom, hogy folyamatosan vigye a pénzt, meg kell találnom a módját annak, hogy hogyan a leggazdaságosabb a klíma használata. Lakásunk csőszerűen hosszú, melynek egyik végén fityeg a „beltéri egység”. A cső végén található szobából éppen a cső irányába fújja a hűvösséget a masina. A cső két oldalán egy szoba és két szobácska nyílik, plusz a konyha. A szobáknak van ajtajuk, a konyháét leszedtük kényelmi okokból. Kezdetben létezett egy harmonikaajtó is az előszobát elválasztandó az étkezőtől. Ez olyan szocreál kivitelű volt (kemény műbőr leporelló, mely az ajtónyílás kiváltó fájáról csüngött alá, s amelyet beköltözésünk után igen gyorsan kidobtunk). Most tehát a cső a bejárati ajtóig tart. Akárhány légköbmétert jelent, de még mindig töredékét annak, mintha a szobaajtók nyitva állnának.
Hajnalban, amikor a nap munkához lát, becsukom az észak-északkeleti oldal ablakait, a franciaerkély ajtaját, és elhúzgálom a függönyöket. Egy óra elteltével a nap a másik, a déli oldalát kezdi nyalni a háznak. Ekkor az ide szolgáló két ablakot és az erkélyajtót is zárom. A redőnyt leengedem. Amikor felmelegszik a belső levegő, hűtök rajta a kellő mértékig. Így telnek nappalaim (majdnem napalmjaimat írtam freudi elszólásképpen) a kánikula idején.
Délután megjővén a ház asszonya, a napközben megáporodott légterű helyiségekben bukóra állít egy-két ablakot. Akkortól kezdve egy szobára zsugorítom a hűtést, mert úgy vagyok vele, mint a menetrendszerű járatú buszokon a sofőr. Vagy az ablakokat zárják, vagy a légkondicionálást. Arra mégsem vállalkozhat a vezető, hogy lehűtse a Szentendrei utat.
Mindketten tanuljuk még az alkalmas és kompromisszumos megoldást.
Egyebekben még három kemény nap előtt állunk. (S ki tudja, utána még hánynak.) Addig dolgozik az Afrikából kapott sivatagi púp a hátunkon.
Nos, azt hiszem, ezúttal sikerült kilőnöm a második visszatérő témát is.
Ha bármelyikről írni akarnék, szóljatok rám: „UGORGYUNK!”
Ha valakit további részletek érdekelnének a halálos- kánikulás témákat illetően, írjon nyugodtan. Magánban válaszolok.
Címet keresve mai szösszenetemnek egy fiatalkori élményt idézek fel: Tesóm lánykájának (akkoriban alig óvodás) a szórakoztatására azt találtuk ki, hogy egy tisztességes pokróc közepére ültettük, és a takaró négy sarkát megragadva hintáztattuk. Egy percig, két percig… ötig is. Akkor leraktuk – volna –, de még földet se ért a pokróc, elkiáltotta magát: Hintázzunkpokjócbatöbbetnemna. Tudok helyesen írni, de ezt a szöveget nagyon egyben mondta el, s mindannyiszor, ahányszor le akartunk állni hintáztatásával.
Jó politikusnak bizonyult: Mindig csak egy hintázást kért, de azt csaknem folyamatosan.
S hogy mi köze van a témáimhoz?
Tán annyi, hogy utolszor kívántam mindkét témáról írni – TÖBBET NEM, NA!