A Google kalligráfiájával megemlékezik Erwin Schrödinger 126. születésnapjáról. Az ő elhíresült gondolatkísérlete teremtette meg a Schrödinger macskája szókapcsolatot. A kísérlet a Heisenberg-féle határozatlansági relációval foglalkozik. Azt próbálja meg elemezni. Elméletileg olyasvalami ez, mint az a kijelentés: Tudom, hogy mi az idő, de ha kérdezed, nem tudom. A dobozba zárt macska fele-fele arányban élő vagy holt, de nem nézhetem meg, mert akkor a rendszer összeomlik. Ez pedig elvezet ahhoz a Heisenberg-féle feltevéshez, hogy az anyag végső valósága nem ismerhető meg, mert kísérletezés körülményei miatt „összeomlik a rendszer”.   
Teljesen vulgárisra fordítva úgy van ez, mint a góbé, aki teknősbékát látva azt mondja: Ez vagy állat, vagy megy valahova. Schrödinger macskája él/hal. Nem lehet tudni. Pedig minden élő sorsa ez. Él azután hal. Titok az, hogy mikor fordul át egyik állapotból a másikba, és mi történik ezekben az esetleg mikroidőkben? Úgy is feltehetem a kérdést, hogy meddig tekinthető egy ember élő embernek, s mi történik a halálban?
Mivel a választ nem tudom, marad az abszurd. Pl. a kígyó él, a hal hal. De a kígyó él élve, a hal nem hal halva. A halva egészen más, és még csak nem is állat. Szotyolás-mézes csemege.
Visszatérve a Schrödinger-kísérletre, engem az érdekel, hogy az idő felszeletelhető-e annyira, hogy az állapotfázisok korrektmód megfigyelhetők legyenek. Mi történik a szuperpozíció idején, amikor még, és/de amikor már nem él a macska. Ma már a másodperc hatványozottan tört részeiben lehetséges a fotózás. Mégis – úgy vélem – végtelenül sok időintervallum kellene hozzá, hogy egy-egy furcsaságot teljesen megismerhessünk. De mivel a végtelen sűrűségű fotózás elképzelhetetlen, azt se remélhetjük, hogy a minőségi változások létrejöttének tanúi lehetünk.
Magyarán: az anyagvilág olyan éteri finomságú és annyira nem ismert általunk, hogy az egészen elképesztő.
Azt szoktam mondani, hogy teljesen érthetetlen, hogy az olyan ritkás valamikből készült tárgyak, mint az atomok, ha csupán részecskék egymástól független halmaza volna a tér bizonyos pontjain, akkor az asztallapon nyugtatott lábamnak át kellene esnie a lapon, mert ott valójában nincs is semmi. Legalábbis ami van, az elhanyagolható. De hát nem ez történik.
Szerencsére.           
Mi pedig tovább őrlődünk az energiagóc, a részecskék, a hullámtermészet, az osztható  oszthatatlanok (atomok) társaságában, és szembesülünk olykor egy-egy korábban nem ismert valóságelem felismerésével a részleges sikerű kísérletek következtében.  
Ilyesmikre gondolok: mikor válik zigótává a két ivarsejt. Mi történik ott. Ez villanásszerű minőségváltozás vagy lassú folyamat. Mi az, hogy lassú. Mihez képest az.
Vagy: Mi történik a világosság és árnyék határán. Hol a határ, meghatározható-e?
Vagy: Egy kést milyen szögben kell köszörülni, hogy maximálisan vágjon, de az él elvékonyodása folytán még ne hajoljon vissza anyaga?
Magyarul: mi történik a határhelyzetekben, a határesetekben?