Másnak pecsétgyűrűje van, nekem meg egy automata-pecsételőm. Akkor készíttettem a bélyegzőt, amikor mellékfoglalkozásban dolgoztam cégeknek, amelyek számlát kértek. 
Éveken keresztül kiválóan működött. Igaz, hogy a számlaszámomból egy egyeset elsinkófált a készítő, és annak idején mindig kézzel pótoltam a hiányzó számot a meglévők elé biggyesztve. Azután elmaradtak a külsős megbízások, és nagy megkönnyebbülésemre többé nem volt szükségem a nyomorult bankszámlaszámomra. Két húzásra kerítettem sort. Megszüntettem a folyószámlát a bank legnagyobb sajnálatára. Kérdezte is az alkalmazottjuk, hogy miért, és hogy jól meggondoltam-e? Mindent meggondoltam, mindent megfontoltam, mint valaha első F. J., és kitartottam előzetes elhatározásom mellett, mondván, hogy mivel nem folyik be rá pénz, okafogyottá vált fenntartani a számlát. Második húzásom, hogy pengével levágtam a gumipecsét alsó sorát, az elfuserált számlaszámot.
Most még rajta van az adószámom. De mivel a nyugdíjon kívül nincs más jövedelmem, ezt is kipengézhetném. Maradna rajta lakcímem és nevem. Ezeket egyszerre kell majd megszüntetni, merthogy nem kívánok innen elköltözni, ahol élünk. Ha pedig mégis „történne velem valami”, hogy ezzel az eufémizmussal éljek, akkor okafogyottá válik az első sor is.
Azaz, hogy mégse: Előfordulhat, hogy hasonnevű utódom költözik ide családjával, s akkor maradhat a név és a cím is, mint igaz tartalmú adatok. s akkor továbbra is szolgálhat címbélyegzőként máig működő pecsételőautomatám.