Az élet hozta magával, hogy többféle autót kellett vezetnem. Ezek között akadt egy lomha német és egy fürge japán. Utóbbi saját coltom mozgására hajazott. Egészen meglepett, hogy az autók lelkes jószágok mintájára dolgoznak. Egyiket úgy kell rugdosni, rendesen gázt adva nyaggatni, hogy meginduljon, a másik pedig úgy nekiiramodik a flaszternek, mint a táltos paripa. Azonnal maximális erőbedobással halad, „alig várva, hogy bizonyíthasson”.
Az én autóm ilyen. Ha kérem, azonnal pattan és teljesít. Szolgál, lelkesedik.
Az imádkozók is alapjában véve kétfélék. Az egyik „rászánja magát” és nekikezd egy hosszasabb imának, és valamiféle égi elismerést remél kitartó hűségéért. A másikról pedig lehet tudni, hogy Valakit szólít, magával ragad. Az ő megfigyelése, a vele való együttlét emel, vonz, húz, magával ragad. Mintegy részt veszünk a földtől való elemelkedésében, s barátjaként némán szemléljük megvalósuló boldogságát. Hisszük, hogy ahová tekint, ott van Valaki. Létező személy, akit megszólít.
Vele együtt örülünk arca „színeváltozásának”, tanúi vagyunk a megvilágosultakra jellemző tekintetének. Ott vagyunk kicsit, ahol ő, és próbáljuk követni.
Ahogyan egy autó összeszedett teljesítménye sem a véletlen következménye, hanem kiváló mérnökök munkájának összeredménye, ugyanúgy egy magával ragadó szellem „teljesítménye” is hosszas elmélyülés látható eredménye.
Már ami rajta múlik.
A többi ajándék. És ez a nagyobb rész.