Mickey webnaplója

– A leckéből: „Testvéreim, ne tartozzatok senkinek semmivel, csak kölcsönös szeretettel!” (Róm 13,8)
Ha Pál apostol, a Saulból Paullá lett szent csak ezt az egyetlen mondatot jegyezte volna le egész életében, nem élt volna hiába.
Mint ahogy, ha Ágoston csak ezt az egy mondatot hagyta volna ránk életműveként: „Szeress, és tégy, amit akarsz!”  – nem élt volna hiába.
Mert a főparancs emberekre vonatkozó része ez: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.
Csak kölcsönös szeretettel – visszhangzik bennem. Mind a három szó lényeges.
Csak: azaz kizárólag, azaz egyedül, azaz elsősorban, másodsorban és harmadsorban is. Csak!!!
Kölcsönös: Szeretni kell önmagamat is, különben képtelen leszek a másikat szeretni, másokat szeretni. De: a szeretet túllép önmagán, sőt kiüresíti önmagát, és úgy szereti felebarátját, társát, gyermekét, s ha van, unokáját stb. Ez azt jelenti/jelentené, hogy mint a száraz szivacs, várja másoktól az éltető szeretetet, de ezt az érzést ismervén, teljes empátiával fordul környezete tagjai felé, mert tudja, hogy mint kiszáradt spongyák, úgy kívánják, hogy szeressék őket, szeressem őket. Jól mondják: A jegyesek mindent egymástól várnak (leginkább a boldogság mámorító örömét). Úgy érzik, nem érdemlik meg a másikat, mert Ő olyan jó, én meg…? De hát ez viszonos! Nos, ezt jelenti a kölcsönös.
A szeretetet nem kell magyaráznom. Szeretni alapvetően fontos, mert az élet szinonimája. Szeretet nélkül csak halál van és pusztulás. Szeretni nagyon egyszerű, és nagyon nehéz – fogalmaztam meg és idéztem már többször. Ez így van. Viszont annyit élek, amennyit szeretek. A többit megírta Szt. Pál a Szeretethimnuszban. (Vö. 1Kor 13,1skk)
– Az evangéliumból: „Aki közületek nem mond le mindarról, amije van, nem lehet az én tanítványom.” (Lk 14,33) Ilyenek tapadnak a mondathoz:
1. „Egy a ti tanítótok, Krisztus.” (Mt 23,10) 2.„Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik, Őt hallgassátok!” (Mt 17,5)
ad 1: Nem én vagyok a tanító, tehát miért akarok tanítani?
ad 2: Nem én vagyok az Atya Fia, tehát nem engem kell hallgatnotok.
A dilemmám ugyanaz, mint a piarista J. tanár úré. Egyszer egy alapvető problémáját osztotta meg velünk. „Ne ítélj, hogy ne ítéltess!” – olvassuk az evangéliumban. Ő pedig tanárként mást sem tesz, mint ítélkezik, amikor osztályozza a diákok feleleteit. Mondják, hogy egyszer megtette, hogy a félévi írásbeli dolgozatokat nem javította ki. Mindenki kapott valamilyen megjegyzést a félévére, talán csak annyit, hogy megfelelt. Magatartásával kisebb patáliát okozott. Nem ismerték alapproblémáját: Nincs Istentől felhatalmazása ítélkezni. És nem lustaságból, nem is a képességei hiánya miatt.
Az én problémám hasonló. Ha Krisztus a tanító, és ez így van, akkor követni kell őt és nem okoskodni. Ha megkérdezed: mim van, az első válaszom: íráskészségem, amit kapott karizmaként értékelek. Vajon vonatkozik-e erre is, hogy tegyek le róla? A kérdés nem akar farizeusi lenni. Írva van: Aki nem mond le közületek mindarról, amije van, nem lehet az én tanítványom. Remélem, hogy a kulcsszó ebben a „közületek”. Akkor csak a „tizenkettő”-re vonatkozik.
A kérdés, most már csak az, hogy a teljes kiüresedést követően kapjuk-e meg karizmáinkat, vagy függetlenül ettől. Pál azt írja: „Krisztusban tagjai vagyunk egymásnak, s a nekünk juttatott kegyelem szerint adományaink is különböznek: … aki tanító, tanítson…” (Róm 12,7)
Itt abbahagyom, hiszen ez csak egy poszt.