Mickey webnaplója

Blogom nem kifejezetten tematikus valami, nem akar szakosodni, hanem azokról a dolgokról szól, melyek foglalkoztatnak engem. Ezek kiindulópontjai – ha úgy tetszik mozgatói – azok a napi benyomások, amelyek hatnak rám, s amelyek kipréselik belőlem az újabb posztot. Így fordulhat elő, hogy sűrűn írok lételméleti, filozofikus, nyelvi, vallási, zenei témákról. Most emlékezetem szerint egymásután ez a harmadik anyag, amit megosztok, s amelyek egyszerű és vallást érintő mondatok.
A dolog érdekessége, hogy tegnap két mondatról fejtettem ki tartalmukat, s ma ugyanez a helyzet. Mivel engem nem érdeklő műsor ment este az adott tévécsatornán, behúzódtam a hálóba, lehevertem az ágyamra, és bekapcsoltam a rádiót. Azt hittem a tízórás híreket fogom hallgatni, de más adón állt a kereső. Ott pedig egy karmelita beszélt életéről és mindarról, amikről az interjúkészítő faggatta. Ő pedig azt kérdezte, hogy hogyan kerülhetünk személyes kapcsolatba Istennel.
Elöljáróban két dolgot tisztázzunk. Krisztus mondta: Istent senki se látta. Másutt: Aki engem lát, látja az Atyát is. Bennem ennek a kettőssége élt. A karmelitában más élmény, rendtörténeti tapasztalat. Hivatkozott itt a misztikusokra, akikből bőven akadt a rendjükben. Avilai Teréztől, az 1966-ban elhunyt Marcell atyáig sokak nevét sorolta fel. A misztikusok ide vonatkozó kijelentései (tehát, hogy kapcsolatba kerülhetünk-e a személyes Istennel) két tapasztalaton nyugszik.
Az első: Minden emberben személyesen jelen van az Isten. Tévedés ne essék, nem a keresztényekben. Minden emberben. Mivel pedig jelen van, megszólítható.
Kettő: Az Isten szereti az embert. Újra hangsúlyozom: Tévedés ne essék, nem a keresztényeket, hanem minden embert. Több evangéliumi idézettel lehet ezt igazolni: A kereszten Krisztus kínzóiért imádkozott az Atyához: „Ne ródd fel nekik bűnül, mert nem tudják, hogy mit cselekednek.” És Isten nem kívánja a bűnös halálát, hanem hogy megtérjen és éljen. „Azt akarja, hogy aki hisz benne (Jézusban), az el ne vesszen, hanem örökké éljen.” (Vö. Jn 3,15) Tegnap leírtam: az élet szinonimája a szeretet. Tehát örök szeretetre hív minden embert a mindenkiben Jelenlévő.     
A karmelita igaza szintén következik abból, amit tegnap írtam. Aki szeret, mindent a másiktól vár. Lásd jegyesek egymásból élése. A bennünk (is) Jelenlévő másra sem vár, minthogy személyes kapcsolatba kerüljön velünk. Nem csak rajta múlik, bár meglehetősen rejtőzködő Isten. Pálnak az igazát érdemes komolyan venni, aki az Areopáguszon, Athénben így beszélt. „Benne élünk, mozgunk és vagyunk.” (ApCsel 17,28)
Úgy ölel körül minket, mint a levegő, és úgy is éltet minket, mint a levegő.
Akkor is, ha tudomást veszünk róla, akkor is, ha csak belélegezzük.