Ma egy éve kerülök minden édességet. A lekvárosságot nem annyira – olvasom d. blogjában.
Meglehetősen régóta nem játszom a korábban kedvelt pasziánszot stb., de a kvízpart „ész-ébrentartó”, ezért azt művelném (Igaz, hogy most éppen „karbantartják” immár egy negyed év óta).
Szeretek itt lakni, mert gyönyörű környezet ez, de messze esik a városközponttól.
Szeretek itt lakni, mert tágas a lakás, de nincs lift a házban, és másfél emelet, az másfél emelet.
Szeretek itt lakni, mert jó a levegő, de ha esik, akkor sár is van, ha havazik, akkor hó is van és latyak.
Szeretek itt lakni, mert életem legnagyobb részét itt töltöttem, de tartok tőle, hogy ez elsősorban múlt időt jelez. Másodperceim, perceim, óráim, napjaim, hetek, évek évtizedek vannak hátra. Ki tudja?
Szeretek itt lakni, mert mindenkit ismerek, de egyre több új tag érkezik, akiket nem ismerek.
Szeretek itt lakni, mert ismerem a rigók dallamait, évről évre visszatérnek, ismerem a tücskök ciripelését, de egyre kevésbé hallom őket.   
Szeretek itt lakni, mert közel a Duna, közel a HÉV, közel a vasút, közel a busz, de távol élünk ismerőseinktől, barátainktól, így hát igénybe is kell venni ezeket, ha össze akarunk jönni velük.  
Szeretek itt lakni, mert olyan fészek ez, ahonnan kirepült négy fióka, hogy be-betérjenek mind a tizenhatan, vagy valakik közülük alkalmilag, de mivel kirepültek, feleség meg dolgozik, olykor én vagyok a bakter, aki vigyáz a házra, a lakásra, a rendre, a tisztaságra.
Szeretek itt lakni, mert ismerem a karnyújtásra levő bevásárlási lehetőségeket, ismerem a szakrendelőket, az orvosokat, de szükségem is van rájuk – sajnos.    
Szeretek itt lakni, mert szeretek itt lakni. Megszoktam. De tartok tőle, hogy vége szakad egyszer. Most még Isten fiainak hívnak minket – írja János apostol, és azok is vagyunk, de hogy mik leszünk, nem tudjuk. Én se tudom, csak remélem, szeretném, hittel fordulok a végső jövő felé.
Szeretek itt lakni, mert el tudom szeparálni magam szobányi távolságra az engem nem érdeklő zajoktól. Elég tágas hozzá a lakás. De nem tudom elszeparálni magam attól, hogy az újonnan érkezettek ötletszerűen és gyakran betonfúróval gyötörgessék a ház falát és a fülemet.
Igen, igen: Csaknem tökéletes ez a világ, és benne mi… de mégse az.
Mindig kell, hogy legyen valahol egy-egy kataklizma, egy-egy háború, egy rakás viszketeg ember, aki a széthúzást szítja, az emberek idegrendszerét borzolja, társait ellopja, szerveit eladja. Aki striciként működik, aki kényszerít, hogy mások áldozattá váljanak, akinek gyönyörűsége abban rejlik, hogy különb anyagi körülmények között él másoknál, aki…
Igen, igen, de nekem nem az a feladatom, hogy az említettek lelkiismeretét vizsgáljam, hanem a sajátomat. Nem is az a feladatom, hogy őket megváltoztassam, hanem hogy magam változzam jó irányban.
Igen, igen – mondom Pállal – nem teszem a jót, amit akarok, hanem olykor a rosszat, amit nem akarok (ugye 1Kor 9,19).