Moldova kb. ezt írja: Négyen ültek a tűz körül. Beszélgettek. Egyikük hazudott. Ő volt az író. Aki ír, és nem akar hazudni, az vagy jelzi, hogy kitalált történetet mesél, s ha valaki magára ismerne, az csupán a véletlen műve. Mi viszont tudjuk, hogy nincsenek véletlenek. Tehát ez az író hazudik. Mert vagy rokonairól, ismerőseiről, üzletfeleiről, háziorvosáról, patikusáról ír, és akkor azok magukra ismerhetnek kreációjában, vagy úgy ír róluk, hogy nem ismernek magukra. Utóbbi esetben ferdít, tehát szintén hazudik. Ez nem vonatkozik Verne Gyulára (Igen, koromnál fogva nekem még nem Jules Verne. Azt hittem magyar író, aki nem tud verni, mert verne, ha tudna.), mert ő nem elsősorban ismerőseiről írt, hanem fizikai képtelenségekről, pl. a lávafolyón tutajozó emberekről, akik épségben térnek haza a tűzhányó belsejéből. Van abban a könyvében (Utazás a föld központja felé) kora mindenféle tudománya, a szénkénegtől kezdve a festenysavas hamélegig, csakhogy éppen úgy hihető, mint a Münchhausen báró kalandjai. Aki pedig nem író, az nem mer, nem tud hazudni. Tart tőle, hogy övéi rájönnek, hogy róluk irkált, akik adott esetben megtorolhatják rajta. Biztosan volt már rá eset. Aki pedig ír, és mégis igazat mond, az üdítő kivétel. Se nem lódít, se nem tódít. Realista, aki sokoldalúságában írja le a természetet, árnyaltan jellemzi hőseit, ha lírikus, kendőzetlenül tárja fel legbensőbb megnyilvánulásait.
Nyilvánvaló, hogy eszmefuttatásom nem olvasóim félrevezetése, hanem annak a beismerése, hogy semmiféle eget rengető dolog nem történt ma délelőtt velem. Mert
kit érdekel, hogy elmentem a patikába, negyedévre kiváltottam a drogokat. Feltartottam egy kiszolgálót egy fertályórára. Az eü.kártyán nem volt sok pénz. csak kis tételt rendeztem vele, a többit bankkártyámról fedeztem.
Kit érdekel, hogy itthon ugyancsak negyedóráig tartott, mire megszabadítottam a pirulákat gondos csomagolásuktól és olvasatlanul vágtam a szelektív papírhulladékosba, a kockázatokat a szeméttelepre bízva.
Kit érdekel, hogy ma befejezem Mórát és továbbolvasom Bíró püspök interjúkötetét, akit a kérdezők mintha folytonosan leállítanának újabb kérdéseikkel, ahelyett hogy hagynák mesélni a főpapot, aki érdekes történetekkel tarkítja eszmei mondanivalóját.
Tehát még mindig Móra, aki azt írja, hogy „ami tetszik, az szép”. Ha valaki az esztétikumról ennél tömörebben kíván fogalmazni, jól kösse fel a gatyáját. Azt is írja, amiről úgy gondoltam, hogy magam találtam ki: „Türelmesnek kell lenni, és nem acsarkodni a másik emberrel azért, mert nem az én szememmel lát, hanem a magáéval”.  Aztán leírja, hogy egyedül kacsáztatott a spanyol Guadalquivir partján. Igaz, hogy ő nem a kacsáztatott szót használja, hanem azt, hogy egyedül „szőtt”. Milyen érdekes változat. A függőleges tengelye körül pörgő kavics meg-megcikkan a víz tetején, és jobbra-balra pattan. Imbolyog mint a kacsa. De olyan is, mint a felvetők között – s csak meghatározott helyeken – felbukkanó vetélőszál a szőttesen. Így hát Móra érzékletes szót alkalmaz. Még eredetíbbnek tapasztaltam a „mögképződött előttem” kifejezést. Ma úgy mondanám: „felidéződött bennem”, „megjelent lelki szemem előtt”.
S már csak egyet. Valaki a múltban hivatkozott rá, hogy Cézanne-nak nincsenek tisztességes képei. Most meg arra, hogy Cézanne szerint „Renoir a festészet területére tévedt derék ember csupán”. Na, ha a nemszeretem festő festőtársát kritizálja, akkor mi van? Ha rólam egy puruttya azt állítja, hogy együgyű vagyok, akár ki is húzhatom magamat.
Nemde?