Reggelre jegesedett, nappal süt a nap hét ágra.  
Reggel kijelzett a kocsi fék kontroll-lámpája, délelőtt már a szervizbe vittem.
Délben értesítettek, hogy estére kész.
Mégis „ültetvényes” vagyok, mert a monitorszerviz nem jelzett vissza, mi van a tegnap kidőlt képernyőmmel. Amíg nincs hírem, hogy mikor hova, mennyiért, addig tart a szobafogságom.
(Mégis jó a mobil.)
Időnként ránézek az emailekre, rá a facebookra, rá a blogomra, és megkérdezem, mint a fiatal kántor a templomban bóbiskolóktól – akik nem kezdték az éneket, hiába intett be –: „Na, mi van?”
Vagy mint hozzátartozóm, aki a telefonbeszélgetés elakadásakor megérdeklődi: „Mi ez a nagy büdös hallgatás?”
Na, igen. Olykor nagy büdös hallgatás van. Talán velejár a nyugger életével, a neten feleselőkével is.
Azért próbálok értelmes dolgokkal foglalkozni. Rájöttem pl. hogy minden mindennel összefügg. Hát hogyne függne össze, ha azt veszem, hogy csak egy valóság létezik, mely részekből áll. Most a valóság részeként továbbolvasom a napokkal ezelőtt elkezdett antológiát, benne a Latinovits Ködszurkálójából vett kitételeket. Kezemben ceruza, s olykor grafitnyomot hagyok a könyvlapokon. Ajjaj, nem mindenki tűri a könyvbefirkálást. Én kifejezetten szeretem. Így beszélgetek a könyvvel. Nézzük hát, mint mond ő?
Tóth Árpádot idézi: „Egy percem lett vón, megmutatni a Fenségeset. Az Istent. S már tova-fordult a Fény. És ennyi az egész.” Kijelentésének vonatkozásai: „Elmúlt a pillanat s még élek” (Bródy János).
„A remekmű a villám fényénél megmutatja egy pillanatra Isten köpenyének a szegélyét.” (Váli Dezső)    
Saját tapasztalatom ugyanez: „Az idő olyan egyirányú utca, amelyben nem lehet tolatni.”  Továbbá:
„Az egyszeri alkalmak kihagyása mulasztásaim számát gyarapítja.” De sok van belőlük.
A mai nap ugyanezt igazolta. Gyönyörűen világította át a lakást a nap. Saroktól sarokig haladt a fal mellett. Most, hogy kinézek, vége. Valahol még súrolja a ház falát lehanyatló csillagunk fénye.  (Dehogy hanyatlik le, mi fordulunk el tőle a Földdel.)
Latinovitsot idézem: „Energia nem vész el, csak átalakul…  Rakjuk a halottainkat a földbe … és hova száll az energia? Szeretteink energiája, prófétáink csóvás ereje hová röpül? A maradék energia hová kerül? Melyik központ oszt majd szét? És van ilyen központ? Hová szór, hová oszt majd – és főleg kinek? Illetve kiknek?”  
Jó a kérdés. Fanyalogva veszem tudomásul, ha egy hét nyelvet beszélő ember elhuny. Viszi magával valamennyi tudását. Mi pedig kezdjük elölről a drillt, a gyakorlást, a hitet, hogy van esélyünk megtanulni a nyelveket.
„Sehol sem született ennyi poéta, mint éppen itt nálunk” – jelenti ki még. Egyet kell értenem vele. Kérdezem vaktában, anélkül hogy ismerném valamennyi olvasómat: Van közületek valaki, aki még nem próbálkozott versírással? Ha ezt egy másik országban kérdezném, alighanem többen jeleznék, mint nálunk: Nem, sose ingerelt a versírás gondolata.
Latinovits kérdése „költői”, az én történetem kérdése valós. Maga a történet pedig egy régmúlt decemberben történt, amikor is az OLI igazgatója, B. Miklós fiatal értelmiségieket hívott össze. Egyik hallgató gratulált Miklós barátomnak névnapja alkalmából. Mire felállt egy másik tag és rámutatott egy másik Miklósra, hogy neki is kijár a gratuláció. Majd egy harmadikra és egy negyedikre is sor került. Miklós, a házigazda barátom megunta az ismételt gratulációkat, s megpróbálta a kérdést rövidre zárni: Tegye fel a kezét még, aki Miklós. Elég sokan feltették. Mondjátok, ki az, aki nem Miklós? Most azok tegyék fel a kezüket, akik nem Miklósok.
Ahogyan az ülés tele volt Miklósokkal, úgy ez az ország meg tele van költőkkel.
Most az tegye fel a kezét, aki nem költő!!!