Mickey webnaplója

1. Gépem milliószor annyit tud, mint a legkorábbi PC-nek mondható 486-os. Én meg alig százszor többet, mint kezdetben, a „DOS-os word” idején. Így hát az olló tudásszintjeink között egyre gyorsuló ütemben nyílik. Mindenesetre én uralom csekélyke készségemmel a készséges, ám igen gyakran csaknem rejtélyes tudósgépemet. Mit tudós gép! Hiszen csak az áramkörök zárását és nyitását képes felfogni, bár ezt nagy hatékonysággal, szervezetten és villámgyorsan teszi. Én pedig úgy bánok vele, ha megkérdeznék, hogy mit miért csinálok, aligha tudnék beszámolni róla, különösképpen nem tudnék tanácsot adni másnak, hogy mit hogyan tegyen, és milyen sorrendben kövessék egymást a lépések, ha eltévedt, vagy ha csak be akar menni a gépébe. Különben is, tapasztalatom szerint minden gép kicsit más. Ez attól lehet, hogy akik a gépeket beüzemelik, egymástól eltérő elképzeléseket támasztanak arra nézve, hogy mit tudjon a gép, és mit ne. Így vagy úgy állítják az egyes kapcsolókat. A gépnek olyan mindegy. Használója meg kérdezzen meg valakit a fiatalabb korosztályból, az majd útbaigazítja.
A mai nap eredménye, hogy pénzügyminiszterem a csekkforgalmamat a minimálisra redukálta, mert úgy látja, hogy tisztább, könnyebb, egyszerűbb, gyorsabb, tán olcsóbb is ily módon rendezni a rendeznivalókat.  Úgy indult a beszélgetés, hogy a saját gépe mellett üldögélve utalt a karitásznak egy összeget. Mondtam, tegye meg az én nevemben is egy másik összeggel.
2. Gazdára talált a régi lesikált masinám is. Örülök neki, mert ha kap egy kis memóriafrissítést, jó szolgálatot tehet új gazdájának.
3. Ezelőtt jó harmincöt évvel egy „kongré”-alapra hímzett feleségem egy – alighanem iparművész által megálmodott – képet, két paradicsommadárral, néhány tő virággal. Mivel nem mindenütt tudtuk a 140x85 cm-es képet falra aggatni, összehajtottuk a képet, és sorsára hagytuk a keretet. Most jött el az ideje annak, hogy megüresedett szobafalunkra applikáljuk a jelenetet. Megpróbáltuk a keretet ugyanabban a formában összehozni, miként hajdanában volt. A csapolt keret csücskei négyzetesen nyúlnak túl a képen. Magát a textilt úgy szögeztük a helyére, hogy takarja a keretet, így maga a kép kilép a falsíkból, hogy hangsúlyozza: Itt én vagyok a főszereplő. A keret, az csak keret, kerete ábrázolatomnak.
Elég gyorsan végeztünk a szereléssel, s immár újra díszíti lakásunkat, tovaillanó fiatalságunkat idézve.
De ha már virágok és paradicsommadár, hadd csiripeljek el egy régi viccet.
Az állatok magyarázzák egymásnak keletkezéstörténetüket. A szarvasbogár elmondja, hogy apja szarvas volt, rászállt egy bogár, így lett ő szarvasbogár. Próbálják felfogni a bogarak s egyéb állatok. OK – mondják. A galacsinhajtó bogár elmondja, hogy anyja bogár volt, s nekiütközött egy trágyagolyónak. Így lett ő galacsinhajtó bogár. A többiek ezt a magyarázatot is elfogadják. Ezek után szólásra emelkedett egy szárnyas.
– Tudjátok, az úgy volt, hogy apám paradicsom volt, anyám meg madár…   eddig jutott a történetben, amikor a többiek ráförmedtek:
– Na, mész ám te a fenébe!