Mickey webnaplója

Tegnap a sóról mondtam el saját aspektusomból a parabola egyik hangsúlyát, ma a kőről ejtek szót. Egy Weöres S. idézettel kezdem, mert valahogyan nagyon ide illik hangulatilag.
A kő-béka lassan ment.
A kő-béka lassan ment.
Kitépték az éjfél szőrét,
lenyúzták a hajnal bőrét.
A kő-béka lassan ment.
(rongyszőnyeg 33)
Tegnapig volt a Római Duna-parton egy Kőkertnek becézett pagodaváros, vagy inkább fantáziajáték, amelyet egy Kánya Tamás nevű úr álmodott és rakott össze, és szabadideje arányában óvott a vandalizmustól. A mégis előforduló rombolásokat kiigazította. Röviden: jelen volt, amikor csak tehette. Valamiért nagyon fontos volt neki, hogy a kétségtelenül ügyes és kitartó munkával elkészített kővárait amorf sziklákból-kavicsokból, uszadékfákból megkomponálja. Időt és fáradságot nem kímélve dolgozott azon, hogy összeálljon a számos műtárgy, melynek minden darabját a gravitációra építő alkotó fantázia remekelt. Ha arra gondolok, hogy egy-egy legolandnak mekkora a sikere, szerencsésebb körülmények között a Római-partot is eláraszthatták volna a turisták, az érdeklődők. De hát ez több okból is lehetetlennek bizonyult.
Többször ott járva egyértelmű volt számomra, hogy az első áradás elsodorja az egész építményhalmazt. A parton olyankor „kő kövön nem marad”.
Ám nem ez történt.
Pusztításra kiéhezett emberek láttak neki, hogy sorra szétrugdossák a tornyokat, az ingát, a várakat, a pagodaszerű kőkolosszusokat, minden érdekesen összeszerkesztett remeket.
Nem foghatom arra, hogy vandálok jártak arra, mert a vandálok már régen kihaltak. De azt igen, hogy érzületük hasonló lehet az egykori népcsoportéhoz.
Háromféle ember létezik. Az egyik épít, a másik rombol, a harmadik hol épít, hol rombol. Nyilván az utóbbiak vannak többségben. Ahhoz kifinomult lélek szükséges, hogy tiszteletben tartsam – és következetesen – azt, amit más összehozott. Az alkotáshoz pozitív életszemlélet szükséges. A romboláshoz az amiatti tehetetlen düh, hogy képtelen vagyok valamit is összehozni, tehetetlen düh amiatt, hogy más nem szeret engem, tehetetlen düh amiatt…
Mi miatt is?
Nem tudom. valahogyan az az érzésem, hogy a rombolás ösztöne túlmutat az emberen. Negatív irányban.
A rombolás okai között szerepel szerintem a szabadságomat korlátozó kötöttségek elleni lázadás. Egyáltalán: lázadás minden ellen, ami és aki nem én vagyok.
Van benne valami a világ ellen fordulásból, s van egy kicsi saját magam ellen fordulásból is.
(Egy Móricz-novella kétségbeesett mondata jut eszembe róla. A folyton éhező béres a lagziban falja, amit elé raknak. Egy nagy cubák nem akar lecsusszanni a torkán. Mire így ordít fel: „Dögüjj meg, kutya!” S újra nyel egy hatalmasat. Itt abbahagyom a képet, s próbálok békésebb vizekre evezni.
K. T. bizonyított. Bizonyította, hogy attraktív munkákra képes a „landart”-nak nevezett stílusirányban. Kellene biztosítani neki egy partközeli térséget, amelyen nincs árvízveszély és vandálveszély sincs, ahol összehozhatná mindazt, amit tehetsége és pillanatnyi fantáziája diktál, ami belőle megszólal. Ha maradandó látványosságot teremtene, idegenforgalomra való hatásában nem kételkedem.  
A biztosított területen kődarabokból kialakított tárgyait azért valahogyan egymáshoz kellene ragasztani, hogy ellenálljanak az enyészetnek. Érdekes lehetne az ő „szabadtéri atelier”-je mellett kőkupacokat hagyni azok számára is, akik szeretnének hasonló dolgokkal kísérletezni.
A történet egyéb tanulsága:
A kő is efemer.