Mickey webnaplója

Illyéssel lassan haladok. Túlságosan régmúltról ír – apróságokat. Neki érdekes lehetett 34-ben a SZU, 47-ben Dél-Franciaország szociografikus megközelítésben. Ma mindez csaknem érdektelen. Francia útja végén ránézek a vaskos kötet lapszámára, hogy képben legyek, hol is tartok benne.
555.
Ebben a pillanatban megszólal bennem egy negédes hang, Péter bácsié, Péter Mihály piarista hangján lelki füleimmel: ötszázötvenöt. Ez az ő stílusa, ez az idős ember jó szíve, ez az ő módszere.  Hármasával osztotta földrajztanárunk a jegyeket. Egyet a feleletre, egyet az ismétlőkérdésre adott válaszra, egyet a füzet küllemére. Jó szívére utal, hogy a legsűrűbben mindháromra ötöst adott. A felelőt nem hozta kínos helyzetbe. Ismétlőkérdésként rendre az iránt érdeklődött, hogy mi is volna Malájország fővárosa. És mivel százszor kérdezte meg egy évben, minden analfabéta vágta rá, hogy Kuala Lumpur. Ha szakfelügyelőt kapott volna, az is elismerően nyilatkozott volna róla, hogy mennyire felkészültek a diákjai. Kit érdekelt a hatvanas években Kuala Lumpur?
„Péter bácsi”, mert mindenki így hívta, az én időmben az iskola karitatív ügyeit is intézte. A rászorulókat kiszűrve időnként kinek-kinek a kezébe nyomott egy-egy kiló cukrot, egy-egy szál kolbászt, rúd szalámit, miegymást, s hárította el a hálálkodást ezzel a szöveggel: „A nővérkék küldték.” Máig nem tudom, melyik apácarend nővérkéiről beszélt.     
Ugyanő volt, aki némi szabadosságot eltűrt az óráin. A fegyelem lazaságára jellemző az a kitörése, amely így szólt: Nem bánom, ha eldobod az almacsutkát … DE NE EGÉSZ ÓRÁN.
Fama est: Egy alkalommal új fiú érkezett a piaristákhoz. A sok idétlen kamasz halálra rémítette az újonnan érkezőt. Volt ugyanis egy kiabálós tanárunk, Pogány János. Már a neve is vészt jósló. Valamennyire stresszben tartotta az egész osztályt, de tudta is mindenki a matematikát, aki talpon akart maradni a tanév végén. Nos, a diákok teleduruzsolták a jövevény fejét, hogy a Pogány vadsága semmi Péter Mihályéhoz képest, kiabálása suttogás Péter bácsiéhoz képest.
Az új gyerek alighanem azt fontolgatta, hogy még földrajzóra előtt kilép az iskolából.
Becsöngettek.
Megjelent az ajtóban egy kissé hajlott hátú, jámbor, idős tanár. Tényleg inkább bácsi, mint tanár úr. Arcáról jóságot olvasott le mindenki. „Üljetek le, fiúk”, mondta halkan és mosolygósan. S kezdődött az óra. Semmi keménység, semmi erőszakosság, semmi agresszivitás.
Alighanem az új gyereknek leesett a tantusz: rendesen megtréfálták a többiek, látván zöldfülűségét.