Mickey webnaplója

Sok olyan ismerősöm akadt, aki sose tanult meg énekelni, legfeljebb úgy gondolta, hogy énekel, amikor monoton hangon a szöveget mondja. De kettő közülük pap lett, s mindketten megtanulták a hangmagasságokat megkülönböztetni. Nem lettek operaénekesek, de a liturgikus lamentációkat a legnagyobb meglepetésemre tisztán intonálták. Micsoda erőfeszítés lehetett részükről! Mekkora kitartás még ha szakmai segítséggel is. Emlékszem jól egyikükre, hogy osztálykiránduláson a gézaházai turistaszálláson még csak a szövegmondásra volt képes. Később papként nagy tömeg előtt biztos hangon énekelte a gregorián dallamú szövegeket. TISZTÁN.
És énekeltük mi is nagypénteken, amit kellett: Halmos László motettáját kereszthódolatkor:
Popule meus, quid feci tibi? Aut in quo contristavi te? Responde mihi!
Quia eduxi te de terra Aegypti: parasti Crucem Salvatore tuo.
Agios o Theos.
Sanctus Deus.
Agios ischyros.
Sanctus fortis.
Agios athanatos, eleison imas.
Sanctus immortalis, miserere nobis.
Mennyi emelkedettség volt ezekben a feldolgozásokban.
(Halmos Lászlónak már mindegy, de nekünk nem, hogy megismerjük nagyjainkat. Azért leírom ide, hogy nemzetközi elismeréseket tudott magáénak a győri kántor-zeneszerző. A zenei versenyek bírálói azt emelték ki, hogy Halmos lecsupaszítottan egyszerű zenei eszközökkel csodazenéket alkot. Megerősíthetem: igazat szóltak róla. Miséi, motettái énekelhetők, modernek, gyönyörűek, lélekemelők. Talán Arvo Pärt dolgozik a maiak közül hasonló átütő erővel.)
Persze nagypénteken nem ő a főszereplő, hanem az istenember, aki mindent feláldozott, hogy bennünket megmentsen.
Az előző latin-görög szöveg immár folyamatosan írva: „Én nemzetem, teellened mit vétettem? Vagy mivel szomorítottalak meg? Felelj nekem! Amiért Egyiptomból kihoztalak, te Üdvözítődnek keresztet készítettél. Szent Isten! Szent Isten! Szent, erős! Szent, erős! Szent halhatatlan, irgalmazz nekünk! Szent halhatatlan, irgalmazz nekünk!” 
A lamentáció persze ennél sokkal hosszabb, csak a hangvételére kívántam reflektálni.
Nem tudom, ki hogy van vele. Nekem húsvét akkor kezdődik lelkem mélyén, amikor Krisztus passiói bevégződnek. Már minden jól van, már nem fáj neki semmi, már bizonyította mindent felülmúló szeretetét. Megpihen, mint Isten a hetedik napon. A mű elvégeztetett. Most már a fellendülés ideje következik, a hihetetlen feltámadás mégis hite. Pál írja, hogy ha Krisztus nem támadt fel, akkor mi se, és szánalmasabbak vagyunk minden embernél. Erővel, hittel írja. Egyébként még az orosz kommunisták is fújták: Krisztosz voszkresz! Nos, ez indul meg, ez kezd érni a pieta jelenetekor. (Ugye megbocsátjátok nekem a szent napokról festett antropomorf képet. De hát ember vagyok!)
Lábjegyzet. Közöm a Ter 47-hez.
A törzs képviselői Jákobbal és Józseffel az élükön tiszteletüket teszik a fáraónál. Az csakugyan megkérdi, mivel foglalkoznak. Ők darálják a betanult szöveget: juhpásztorok vagyunk. Nosza, a fáraó azonnal megbízza őket nyájai felügyeletével, és az ország legjobb részén telepíti le őket. Közben az aszályos évek egyre-másra követik egymást. József az őskapitalista. A gabona eladásával előbb minden pénzt megszerzett a fáraónak, a következő évben minden állatot átvett a gabona fejében. Utóbb pedig minden szántóföldet felvásárolt, sőt a népet magát is megvásárolta, mivel más vagyonuk a puszta létükön kívül immár nem maradt. Adott cserébe élelmiszert és vetőmagot azzal, hogy minden évben a fáraóé a termés ötödrésze. Jákob közben a közösen eltöltött 17 év elteltével 147 éves lett. Józsefnek a lelkére kötötte, hogy kiviszi Egyiptomból, és saját sírboltjukba temeti el. Így is lett. Esküvel erősítették meg a megállapodást, mely akkori szokások szerint történt, s a fordító némi eufémizmussal azt írja, hogy ehhez az esküt tévő amannak csípője alá tette a kezét.