Mickey webnaplója

Mint azt megírtam, 42 éve házasodtunk húsvétvasárnap. Teljesen megváltozott közös életszakaszunk nyitányát éltük meg.
Ugorgyunk!
Elmondom, hogy sose vonzott a locsolkodás. Tisztelem, mert magyar népszokás, de nem szeretem. Anyósom iránt leróttam a kötelező köröket, s érdekesen jól eső volt megtapasztalni, hogy mások milyen szenvedélyesen jönnek-mennek a szagos vizükkel, miegymással. De igazán sose volt az enyém. Tegnap láttam a Facebookon egy képet. Alighanem egészen szokványos képet, a vidéken szokásos locsolásról. Népviseletbe szépen felöltözött lánykát két oldalról markos kezek tartanak, s egy harmadik egy vödör vizet zúdít a lánykára. Erről nekem egészen más gondolataim támadtak. Vagánynak azt tartottam volna, ha adva egy lány és adva egy fiú. Az egy fiú megpróbálja nyakon önteni az egy lányt egy vödör vízzel. A sportszerűség így kívánná, legalábbis az én fejemben. Ami pedig a képen történik, az inkább erőszakra emlékezet. Valahogy adós marad nekem az emberi méltósággal, ami kijár mindenkinek. Ismerem persze a viccet: Az erőszak hol marad? – kérdezi a nő. A kérdés, míg világ a világ, feszültséges marad. Ott vibrál a természetünkben a kétféle mágnes. A vonzó és a taszító egyaránt. Ráadásul hol vonz, hol taszít. Nos, ezek között az erőterek között lavírozunk mi, hormonokkal felszerelt és önmagunkra reflektáló lények.  
Húsvéthétfő.
A Feltámadott azt üzeni tanítványainak, menjenek Galileába, majd ott találkoznak Vele. Azért ott, mert ott találkoztak először is. Meglátni és megszeretni, emlékezni az első szerelemre: hogy is volt? Onnan indultak, nagy köröket írtak le, s oda térnek vissza most, egy gyökeresen megváltoz(tat)ott világrendbe. A Feltámadott a tó partján halat sütöget. Szóba elegyednek. Megismétlődik a csodás halfogás. 153 nagy halat zsákmányolnak. Persze. Emberhalászokká lesznek. Mégpedig szélsebességgel. De ez már pünkösd.
Lábjegyzet a Kiv 3-hoz. Mi mást is csinálhatna Mózes, mint legelteti Jetró nyájait a pusztában. Így jut el a Hóreb (Sion) hegyhez, ahol a találkozik az (el nem) égő csipkebokorral. A bokorból Isten hangja szól: Én vagyok, aki vagyok. Jahve,
atyáitok istene,
Ábrahám Istene,
Izsák Istene,
Jákob Istene.
Kivezetlek benneteket Egyiptomból a
kánaániak,
hettiták,
amoriták,
periziták,
hivviták, és a
jebuziták földjére.
Mondjátok a fáraónak: ki akartok menni három napra a pusztába, hogy áldozatot mutassatok be nekem. Ő nem járul hozzá, de csodajelek hatására végül majd elengedi a népet.
Egy meglepő tanács: Kérjetek a szomszédoktól ezüst- és aranytárgyakat, s vigyétek magatokkal kivonulásotok alkalmával. Így kifosztjátok az egyiptomiakat.    
Közöm.
Isten egyik legpontosabb megnevezése. Ő van. Örök jelenben van.  Van a nagy bumm előtt, van ma, van örökre. Csak ő lehet, aki van. Mindenki más volt – van – lesz. Később látjuk a jánosi megfogalmazást is: Az Isten szeretet. Annál meglepőbb, hogy az egyiptomiak kifosztására biztatja népét. Ilyenekkel még bőven fogunk találkozni az ószövetségben. Hogy a Szeretet eltűri a fosztogatást, elfogadom, de hogy igazságtalanságra (bosszúra?) biztatna, ez nem fér össze a róla alkotott képemmel. Nyilván a szerző erősen világias elképzelése ez csupán.