Mickey webnaplója

Van egy vándoranekdota, mely a gesztusnyelv félreérthetőségét veszi célba ösztönösen. Ösztönösen, mert nem azért született az anekdota, hogy ezt megjelenítse, ám valójában ezt teszi. Tegnap agapén felolvastam egyik változatát, amely a vicc kategóriához tartozó közlés. Most egy teljesebbet mellékelek, azt, amelyet A. de Mello SJ tesz közzé Szárnyalás c. művében. Megígérem, hogy nem fogok leblokkolni a de Mello-történetek mellett, csak azért teszem, hogy kitűnjék: amit felolvastam, nem azonos egészen a de Mello-féle változattal.
„Sok-sok évvel ezelőtt, a középkorban, a pápát a tanácsadói arra sürgették, hogy tiltsa ki Rómából a zsidókat. Még sincs rendjén, mondták, hogy ezek az emberek háborítatlanul éljenek a katolicizmus központjában. El is készítettek és be is nyújtottak egy törvénytervezetet a zsidók legnagyobb rémületére, mert tudták, hogy bárhová is mennének, csak még rosszabbra számíthatnának, mint ami Rómában történne velük. Ezért aztán igyekeztek a pápát rávenni arra, hogy változtassa meg a rendeletet. A jóindulatú pápa sportszerű ajánlatot tett: állítsanak ki a zsidók valakit, aki pantomimban vitatkozik vele. A zsidók Rómában maradhatnak, ha az ő szószólójuk nyer.
A zsidók összejöttek, hogy megvitassák az ajánlatot. Ha nem fogadják el, az a Rómából való kiutasítást jelenti. Ha elfogadják, az biztos vereséget jelent, mert ugyan ki nyerhetné meg azt a vitát, amikor a pápa az ellenfél és a bíró is. Mégsem volt mit tenni, el kellett fogadni a kihívást. Csak éppen olyasvalakit volt lehetetlen találni, aki önként jelentkezett volna a pápával való vitára. Senki sem merte vállalni, hogy az egész zsidó közösség sorsa az ő vállán nyugodjék.
Amikor azonban a zsinagóga gondnoka meghallotta, hogy miről is van szó, a főrabbi elé járult, s jelentkezett, hogy ő képviselné a zsidókat a vitában.
– A gondnok? – mondták a rabbik, amikor értesültek a dologról – az lehetetlen.
– De – vetette közbe a főrabbi – egyikünk sem vállalja. Vagy a gondnok, vagy nem lesz vita.
Így aztán, jobb híján, a gondnokot nevezték ki a pápával való vitára.
Amikor a nagy nap elérkezett, a pápa egy trónon ült a Szent Péter téren, körülötte a bíborosok, előtte pedig a püspökök, papok és hívek tömege. Megérkezett a zsidók lengő szakállú, fekete kaftános kis küldöttsége is, köztük a gondnokkal.
A pápa a gondnokkal szemben helyezkedett el, és megkezdődött a vita. A pápa ünnepélyesen felemelte az ujját, és végighúzta az ég és a horizont között. A gondnok azonnal és nyomatékkal a földre mutatott. Úgy látszott, hogy a pápa egy pillanatra meghökkent. Még ünnepélyesebben felemelte egyik ujját, és szilárdan a gondnok orra elé tartotta. Erre a gondnok három ujját emelte fel, és tartotta éppoly szilárdan a pápa elé, aki ugyancsak meglepődött ettől a gesztustól. Aztán a pápa benyúlt a ruhájába, és előhúzott egy almát. Erre a pedellus benyúlt a kis papírzacskójába, és elővett egy lapos maceszt. Ekkor a pápa hangos szóval kijelentette:
A zsidók képviselője megnyerte a vitát. A kiutasító rendeletet ezennel visszavonom.
A zsidó vezetők azonnal körülvették a gondnokot és elvezették. A bíborosok pedig a pápa köré gyűltek csodálkozva:
– Mi történt, Szentatya? – kérdezték. – Számunkra lehetetlen volt követni az érveket és ellenérveket.
A pápa letörölte homlokáról az izzadságot, és ezt mondta:
– Az az ember egy nagyszerű teológus, és a vita mestere. Azzal kezdtem, hogy végighúztam az ujjamat az ég és a horizont között, jelezvén, hogy az egész világmindenség Istené. De ő az ujjával lefelé mutatott, hogy emlékeztessen engem a pokolra, ahol az ördög uralkodik. Erre felemeltem egy ujjamat jelezvén, hogy egy az Isten. Képzelhetitek mennyire meglepődtem, amikor ő három ujjával jelezte, hogy ez az egy Isten három személyű, amivel elismerte a mi tanításunkat a Szentháromságról. Látván, hogy lehetetlen legyőznöm ezt a teológiai zsenit, végül is más területre tereltem a vitát. Elővettem egy almát, jelezvén, hogy egy új ostoba elmélet szerint a föld gömbölyű. Mire ő azonnal előteremtett egy lapos kovásztalan kenyeret, hogy emlékeztessen, a Biblia szerint a föld lapos. Nem volt mit tenni, el kellett ismernem, hogy ő győzött.
Ekkorra már a zsidók is visszaérkeztek a zsinagógájukhoz. Csodálkozva kérdezték a gondnokot, hogy mi is történt. Az dühösen válaszolt:
– Csupa sületlenség volt az egész. Először is a pápa a kezével úgy csinált, mintha azt mondaná a zsidóknak, hogy kifelé Rómából! Mire én lefelé mutattam, tisztán értésére adva, hogy mi nem mozdulunk. Erre ő egy ujjával figyelmeztetett, hogy ne szemtelenkedjem vele. Én három ujjammal mondtam neki, hogy ő háromszor olyan szemtelen volt velünk, amikor önkényesen kirendelt bennünket Rómából. A következő dolog, amit láttam, az volt, hogy elővette az ebédjét. Hát én is elővettem az enyémet.” 
Lábjegyzet a Kiv 25-höz. Az Úr Mózessel szentélyt készíttetett. Sugalmazta, minek hogyan kell kinéznie, miből kell elkészülnie, miféle adományokat kérjen a néptől. Tudjuk, hogy aranyuk-ezüstjük bőven volt, hiszen az egyiptomiaktól kérték és kapták még őket. Főleg ezektől és ékkövektől ragyogtak a tárgyak. A láda, amely majd a „bizonyságot” őrzi. A két kerub, amely az engesztelés tábláját takarta be, a kitett kenyerek asztala, a mécstartó. Nem részletezem, de olyan pontos leírása van a tárgyaknak, melyek alapján ma is elkészíthetők volnának. Kevés szót nem értünk a Bibliából. Ezek egyike az efod. Itt fordul elő először. Többféle elképzelés él róla mindmáig. Ruhadarab, vagy a fejre kötött kicsi dobozka.
Közöm. Az istentisztelet kellékeinek azt a tökéletességet kell hordozniuk, amely Istent jellemzi, és amely az értékek teljességét neki tulajdonítja. Két emlékem van erről. 1. Jean-Marie Vianney, az arsi plébános puritán életet élt, puritán öltözékben járt-kelt, puritán lakberendezése volt, silány ételeket fogyasztott, de templomában a szentmise kellékei az Istennek kijáró gazdagságot tükrözték. 2. A másik ennek ellenkezője. A dachaui koncentrációs táborban járva láttam, hogy az új pogány nácik a tábori kápolna szentségházát alumíniumból engedték előállítani. Primitív minta volt belekarcolva. Alighanem helyben készült a rendelkezésre álló kevés technikai lehetőségek alkalmazásával. (Talán a miséző kehely is aluból volt. Erre csak homályosan emlékszem.) Ez a gesztus teljesen méltatlannak bizonyult az Isten gazdagságának megjelenítésére.