Mickey webnaplója

Valaki azt fejtegette, hogy a vébé önmagában kiejtve a mi kultúrkörünkben, mondanám inkább, civilizációnkban egyértelműen a futball-világbajnokságot jelenti. Jóllehet szinte valamennyi sportágnak rendeznek világméretű bajnokságokat. Sportágakból pedig akad bőven. Adva hát a FIFA világbajnokság, melyet szégyenszemre mégse bojkottálok, hanem ott meresztem szememet a képernyő előtt, tegnap is csaknem éjfélig. Hogy miért nézem a meccseket? Ez olyan kérdés, mint a sziklamászónak feltett kérdés: Miért mászik fel azokra a veszélyes sziklákra? A szokásos felelet: Mert vannak. Meccsek is vannak. Nézni nem kötelező, de amolyan férfiszokás. Bőven olvastam róla, hogy Ferenc pápa is szokott meccset nézni. Ő pedig nekem szinte mindenben az etalon. Tehát ott meredek a képernyő előtt, és várom, hogy a futkosások hatalmas és eredményes kapura rúgásokban végződjenek. Erre különösen is a vébén ritkán kerül sor, mert a csapatok taktikusak. Defenzívából törnek ki olykor-olykor. Mintha a háborút lövészárkokba húzódva kívánnák megnyerni, s csak ritkán kászálódnak ki rohamra. (Régen voltak ilyen jellegű háborúk. Ma sokkal alattomosabbak.) Mindezeket csak előrevetem, mert itt és most azt akarom elmesélni, hogy elvileg teljesen mindegy nekem, hogy az oroszok vagy a poroszok nyerik-e a VB-t. Meglepő módon mégis inkább hajlok arra, hogy ne az európai csapatoknak szurkoljak. (Honnan ez a szó?) Inkább a latin-amerikaiaknak, ha nekik nem, az afrikaiak egy részének, ritkán egy-egy európainak is (Oka: utóbbiak igen jól fizetett és gyakran nagyképű tagokból állnak). Tegnap a horvátoknak szurkoltam, el is maradtak két góllal Mexikótól (H-M: 1-3). Szimpátiám/antipátiám arról szól, hogy a dél-amerikaiak általában önmagáért szeretik a focit, legalábbis ez látszik. Hajtanak, és az esetek nagy részében tisztességes módszerekkel próbálnak küzdeni. Lehet, hogy Costa-Rica sose lesz bajnok, de amit produkál, nekem az a tiszta játék. Mivel a meccsek elején csaknem mindegy, melyik csapat győz, egykedvűen figyelem játékukat. Kezdek a szerényebb együttesnek drukkolni. Megfigyeltem, hogy a játékidő alatt nemritkán megváltozik a véleményem, és fordul a dolog. Elpártolok azoktól, akiknek szurkoltam, s a másik félnek szorítok. Ez azon múlik, melyik csapat játszik tisztességesebben. A sunyiktól elpártolok. Azt kívánom, hogy a műesésekért ítélt büntetőt ne sikerüljön érvényesíteni. Ugyanígy utálom, ha a bíró kettős mércét alkalmaz. (N.b.: Sose lennék bíróként objektív.) Érdekes megfigyelni, hogy sokan keresztet vetnek pályára lépéskor, és az égre mutatnak eredményességük esetén. Még érdekesebb, amikor mindkét csapat égi segítségért kiált. Olyan ez, mint az a szituáció, amikor a földművelő esőért, a turista tiszta időért imádkozik.  
Most nem botlottam „beszélő nevekbe”, vagy csak ritkán. Messi messze a legjobbak közé tartozik, Bravo kapus pedig minden eredményes védésekor nevén szólítható volna: Bravó, Mr. Bravo!
Lábjegyzet a Szám 2-höz. Az Úr népe értésére adja, hogy alakítsák ki táborverésük rendjét, mely egyben a hadba vonulás rendjét is jelenti. Eszerint középen áll a szent sátor, Lévi törzsével, amelynek a tagjai nem katonáskodnak. Ezt veszik körbe meghatározott rend szerint a négy égtáj irányában felsorakozó többi törzsek, mégpedig meghatározott rend szerint.  Közöm. Nem tehetek róla, belőlem mindig előtör a korrektor, s óhatatlanul belebotlok pontatlanságokba: a Lev 25,36-ban olvastam pl. „ne vondd meg tőle”, helyesen: ne vond meg tőle. Itt, a maiban pedig újra Zebulun törzséről van szó, korábban hol Zebulonnak, hol Zebulunnak írták a nevét. Egyféleképpen kellene. Ami pedig a törzsek felállítását illeti, teljesen logikus a rendszer. A katonahangyák, méhek haláluk árán is védik a királynőt. De középen, védett helyen találjuk a bordák alatt szívünket, tüdőnket is, mert ezek kitartó munkája ugyancsak életfontosságú. A törzsek felállásán, táborverési gyakorlatán is ezt látjuk. A központ az Úr lakhelye, a szentek szentje, a szent sátor, a szolgálatot teljesítő papok. Köréjük telepednek mindazok, akik vigyáznak a legértékesebbre.