Mickey webnaplója

Egyik általam rendszeresen olvasott bloggerina kétszer idézte meg, hogy mit jelent neki a blog, mire volt jó, mire jó még ma is. Nem csoda, ha engem is foglalkoztat a kérdés, aki sűrűn posztolok.  Nem akarok vissza-visszatérni a témához, de egy poszt erejéig nem bánom, elmondom, mit gondolok róla.
Az olvasás, a lektorálás, a korrigálás, mások anyagainak a folyóiratba való szerkesztése, ez volt a munka.
Az írás, legyen az recenzió, cikk, blog vagy egy frappáns cím egy fotóhoz, az nem munka, inkább csak szórakozás, hobbi. Mivel még bőven főállásban dolgoztam, amikor felfedeztem a virtuális írás lehetőségét, megvolt az átmenet a munkavégzést tekintve az aktív és passzív időszakom között. Ezt az átmenetet a blog adta, melyet először alkalomadtán, majd egy idő múltán naponta műveltem, művelek. Általában megelégszem azzal, ha naponta egy alkalommal leverjem azt a témát, amely éppen akkor foglalkoztat. A blog műfaját 2006 óta művelem, fogalmam sincs, mekkorára rúgna terjedelme. Kb. egy flekk/nappal számolva jó 3000 lapnyi. Ha leltározni kívánom egyéb munkálkodásaimat is, ehhez jön 111 lapon a hegyi beszéd feldolgozása, kb 160 oldal a röhejes történetek, kisregény terjedelmű az életem évenként, ki tudja, mekkora a füveskönyvem. Hozzászámolhatnám még azokat a cikkeimet, amelyek folyóiratokban megjelentek elég rendes terjedelemben, s azokat, amelyek nem jelentek meg – elég elhanyagolható mennyiségben. Ami másokat elgondolkoztat, bennem is fel-felötlik: Minek ez az egész? Köddé lesz, elillan, megsemmisül, töröltetik a memóriából, nyoma vész.
Meglehet.
Mégis arra gondolok, hogy dolgukat jórészt elvégezték ezek az anyagok azzal, hogy néhány ember el-elgondolkozhatott rajtuk, hasznosnak bizonyulhattak azoknak, akik elolvasták őket. Így valahogyan csak-csak kifejtették hatásukat abban a körben, amelyben hatásuk kifejtésére valamiképpen rendeltettek. Részt vettek morzsányit a világ szellemi humuszának a képzésében. Komposztálták azokat az általános érvényű mondanivalókat, amelyek bennem megérlelődtek, megfogamzottak. A hasonlat nem véletlen. Az ember testi mivoltát alkotó elemek a föld anyagaiból vétettek, s vissza is térnek oda, hogy majd más építkezhessen ezekből az elemekből. Ahogyan az ember teste nyomot hagy maga után a világban, s úgy hanyatlik vissza az anyaföldbe, ugyanúgy van ez a szellemi világban is. Nyomot hagy maga után. Minden ember saját egyéniségének átörökített gazdagságával bővül a világ szellemi kincse. Nyomot hagy utódaiban, környezetében. Ilyenformán reményeim szerint a blognak is megvan a maga erjesztő, gazdagító hatása.
Összefoglaló a Bír 10-hez. A bírák sorában Tola következik, aki 23 évig bíráskodik, majd meghal. Utódjáról többet tudunk: Jair volt, aki 22 évig bíráskodott. Szinte játékos az ő utódairól szóló leírás: 30 fia 30 fiatal szamáron közlekedett, 30 városuk volt Gileád földjén. Jair utódja egy kétes hírű asszonytól született kétes erkölcsű martalóc, aki viszont kitűnt a csatákban. Mindez a következő fejezetből elővételezett valami. Az ő neve Jiftach, vagy ahogy Händel darabjában szerepel: Jefta. Azért volt szükség erre a harcos vezérre, mert – nem fogjátok elhinni –, az izraeliták újra „azt tették, ami gonosznak számít az Úr szemében”. Ezért 18 évig sanyargatták őket az ammoniták. Könyörögnek az Úrhoz, aki „nem akarja” (milyen nevetségesen emberi szóhasználat) a sokadik elcsűrésük után megvédelmezni őket. Utóbb mégis megteszi, mert „eltávolítottak körükből minden idegen istent”. Folyt. köv. Közöm. Szüleim régi vicce hajaz az itt leírtakra. Az egyszeri ember átkel a folyó jégpáncélján. Illetve csak át akar kelni, mert jócskán a folyó közepén jár, amikor repedezni kezd körülötte a jég. Így fohászkodik: „Jaj, édes Istenem, csak most az egyszer segíts meg! Adok a perselybe érte két pengőt.” A recsegés abbamarad, ő meg folytatja az útját. Mivel erős a jég, így morfondírozik magában: „Ha megadom, megadom, ha nem adom, nem adom.” Már csaknem partot ér, amikor beszakad alatta a jég, nyakig megmerül benne, és felkiált: „Jáj, édes Istenem, hát veled még viccselni se sábád?” No komment? Talán annyit mégis ideírok, hogy szabad viccelni az Úrral, Jézus történeteiben is megcsillan a Mester humora, de nem mindegy, hogy hogyan. Pimaszkodni vele egyáltalán nem célszerű, mert azzal saját lelkünk állapotát rongáljuk, saját magunk kerülünk távol attól, akihez egész életünkben közelítenünk jó.