Mickey webnaplója

„Aki legény éjjel, legyen az nappal is” – visszhangzik bennem a szentencia. Csakhogy „mikor én még legény voltam”, az elég régen lehetett – csakugyan régen volt. Ráadásul nem is mulattam egész éjjel, igazán még este sem, de a Hír tévé és a Pax tévé egymásután egy-egy olyan műsort sugároztak, amelyek egyike sem engedett ágyba. Az első németek és magyarok visszaemlékezése volt az immár negyedszázaddal ezelőtt megrendezett, a magyar-osztrák határon megrendezett „piknik”-re. Többször megírtam, hogy mennyire jó volt akkor magyarnak lennem. Alighanem még sokan is így vélekednek. A visszaemlékezők elbeszélték a Magyar Máltai Szeretetszolgálat megalakulását. Németek és magyarok emlékeiket idézték fel arról az időszakról, amikor az NDK-s menekülteket befogadták. Beszámoltak a németek tartózkodó viselkedéséről. (Nem csoda, az NDK-ban 180 000 Stazi-besúgó működött. Jutott belőlük a Kozma atya templomkertjébe is.) Természetesen láthattuk a trabisok menetoszlopát is, amint közelítenek Sopronhoz, s láttuk az örömkönnyeket; az ócska kocsijaikat itt hagyó, immár útjukat a sógorokhoz gyalog folytató németek kirobbanó örömét, ahogy boldogan integetnek vissza. Nem részletezem.
Ezután viszont egy 2010-ben, a ráckevei könyvtárban felvett előadást láttam-hallgattam, ahol a leginkább a Nők lapjából ismert Schäffer Erzsébet mesélt az ott jelen lévőknek, no meg mindenkinek, aki ezen a kései órán meghallgatták őt. Elég cifra körülményekből verekedte ki magának az őt megillető helyet az újságíró társadalomban. Mindenesetre vallomása őszinte, diplomatikus, szépen megfogalmazott és lényegre törő mozzanatokat tartalmazott. Ő, aki bejárta a világot, és akit nem kényeztetett el az élet (viszont megedzett), sztorikat mesélt saját életéből. Érdekesen, pergő módon és élethűen. Sok mindent előadott, itt most csak néhányat emelek ki. Az ország három kincséről beszélt. Meggyőződése, hogy olyan erőteljes és szép tánchagyománya más országoknak nincs, mint a magyaroknak; nyelvünk hasonlíthatatlanul rugalmasabb a többihez képest; és népzenei kincsünk nemcsak hatalmas, de minőségi is. Az általa elmondott történetekből is csak egyet emelek ki dióhéjban. Egy ismerős házaspárnak nem született gyereke. Az asszony el-eljárt azokra a helyekre, ahonnan remélhette, hogy örökbe fogadható gyerekek élnek. Férjének is megmutatta a hozzá akkor már ragaszkodó másfél éves Zsuzsikát. Nem részletezem. Hazavitték felnevelni. Sch. E. elmondja, hogy nemsokára egymásután még három saját gyermekük született. A férjhez fordult, s megjegyezte: „szerelemgyerekek”. A férfi kijavította: „kegyelemgyerekek”.                
Összefoglaló a Bír 15-höz. Huzavona a filiszteusok és az Isten embere, a nazír Sámson között.
Sámson zokon vette, hogy feleségét máshoz adták. Ezért több száz rókát összefogdosott, farkukra csóvát kötött és meggyújtotta. Ezek berohantak a filiszteusok vetésébe, s mind leégették. A filiszteusok válaszképpen megölték feleségét és kiirtották annak családját. Sámson megverte a filiszteusokat. Majd visszavonult egy barlangba. Saját népe kereste fel félelmében, hogy a filiszteusok kezére adja őt. Ám a megkötözött Sámsonon erőt vett az Úr Lelke, kötelékétől szabadulva egy szamárálkapoccsal ezer filiszteust ölt meg. Utóbb bírává választották, s 20 évig töltötte be ezt a megbízatást. Közöm. Quidquid id est... Bárhogy van is, mondom Vergiliusszal, Sámsonnak rendkívüli ereje volt. Mégpedig akkora, amekkora nem következett saját habitusából. Megszállta az Úr Lelke. Könnyen képzelhető, hiszen az ő embere, „nazír” volt. Az ószövetség korának jogszokása, a fogat fogért, szemet szemért kategória. Ennek bőségesen megfelelt Sámson, s alighanem túl is teljesítette a bosszúállás szokásos mértékét. Gondolom, senki se számolt utána se a rókák pontos darabszámának, se a filiszteusoknak. Mindenesetre rendkívüli erővel rendelkezett, amikor megszállta az Úr Lelke. Még látjuk a későbbiekben is.