Mickey webnaplója

Ma elhangzott, hogy egyeztetési zavar van a minden és a szentek között. Ha minden, akkor a szentek közül mindegyik, tehát elég a szent egyes számban. Ez felel meg tökéletesen a mai nyelvhasználatnak. De még a tegnapinak is. Azon gondolkoztam, hogy miért oly gyakori a liturgikus nyelvben ez az egyeztetés nélküliség. Kapásból a következőket tudom megidézni:  
„Minden földek Istent dicsérjétek!” (Hálaadó zsoltár)
Mindenszentek (ünnep november 1.)
„...kérem ezért az összes angyalokat és szenteket (a latinban omnes sanctos)..., hogy imádkozzanak érettem...” (confiteor)
„Téged minden szép angyalok * Kerubok és Szeráfkarok (Te Deum) és még „...minden hatalmak * szüntelenül magasztalnak.”
„menden angyelok.. mend ű szentjei, mend szentek” (Halotti beszéd)
Több variáció jut eszembe, ami okozhatja az eltérést.
1. A latin eredeti szolgai (tükör) fordítása: omnes sanctos, ez a legkevésbé valószínű.
2. A liturgikus szövegek „fentebb nemben” való megfogalmazása. Sok ilyen furcsaság van. Pl. Kegyelem nektek és békesség az Atyánktól az Istentől és Urunktól, Jézus Krisztustól. Hogy lehet erre ezt a választ megfogalmazni: „És a te lelkeddel.”?      
3. Régóta ismételgetjük immár a liturgikus szövegeket a fentiek szerint. (ld. Halotti beszéd) Megjegyzem, hogy a Halotti beszédben több ízben egyes számban áll a főnév a mend után. Lám, keveredés van a szövegen belül is.  
Az összes esetében nem áll, de a mindenre igen, pl. minden szentek, minden angyalok, minden hatalmak, minden földek, hogy mind az angyalok, mind a szentek, mind a kerubok és szeráfkarok stb. értelmű.
4. A szleng is él ilyenekkel: „Ki vagyok az összes vizekből!” 
Nem vagyok nyelvész, csak találgatom a lehető okokat. Mindenesetre a nyelv nem logikus, inkább sokszor slampos. 
Összefoglaló az 1Sám 17-hez. Mintha egy eposz közepébe csöppennénk. Adva két, egymással farkasszemet néző sereg, az izraelieké és a filiszteusoké. Adva egy filiszteus óriás, Góliát, aki párbajra hívja az izraelitákat, becsmérli őket és az Istenüket. Adva a kis vörös hajú, arányos testű pásztorgyerek, Dávid, Izáj fia, aki bátyjainak hoz eleséget a táborba. Meghallja a kihívó kiabálását, Saul királyhoz megy, jelentkezik párviadalra. Visszabeszél Góliátnak, fenyegeti őt, amiért pocskondiázza az Urat. Fenyegeti, hogy levágja a fejét. Góliát veszi a lapot és riposztozik. Megindul kettejük között előbb a szópárbaj, majd az igazi, mely csaknem véget is ér, mielőtt megkezdődne. Dávid parittyakövével homlokon találja Góliátot. Góliát elterül, Dávid pedig levágja ellenfele kardjával Góliát fejét. A csata eldőlt, az izraeliek halomra kaszabolják a filiszteusokat. Dávid lejelentkezik Saulnál Góliát fejével, s bemutatkozik. Közöm. Ki ne ismerné a történetet, melyre hajaz majd Arany Toldija, aki a csehvel vív meg életre-halálra. Ki ne ismerné Michelangelo kontraposztban álló szobrát. Dávidot a művész alighanem annak alapján formázta meg, miszerint arányos testalkatú volt. Ha van szobor, amely arányos testet ábrázol, hát ez a remekmű az. Ami még fontos lehet. Ma a világ számos részén népirtás folyik. Mennyivel egyszerűbb lenne párviadal alapján dönteni, és azt követően megegyezésre jutni a győztesek, vesztesek között. Még akkor is, ha a fenti esetben nem ez történt: felkoncolás követte a győztes bajvívást.