„Őszbe csavarodott a természet feje”– írta Arany János. Ma alighanem azt írná, ha nem is a Toldi estéje elejére: ...becsavarodott a természet [vö. klímaváltozás]. S amennyiben mi vagyunk a feje, ennek a fejnek a becsavarodása okozza a természet becsavarodását. November közepe van, 10 fok pluszban, s látom, hogy a jegenyéken új levélrügyek pattannak.
Persze nincs az az ember, aki egzakt módon kimutatná, hogy egy óriási tűzhányókitörés eget elsötétítő hamufelhője hoz-e nagyobb klímaváltozást, vagy a repülőjáratok százezrei által kibocsátott szennyezés, a milliárdnyi autó kipufogógáza vagy az óriási tehéncsordák metántartalmú szellentései. Mindenesetre az emberiség szemetelési hajlandósága arra utal, hogy felelőtlen gazdái vagyunk Isten szép világának.
Amikor egy frontbetörés elfújja a szmogot és a nagyvárosokat átszellőzteti, azon gondolkozom, hogy hány és mekkora teljesítményű ventilátor hatásfokával azonos ez a változás. Meg azon, hogy mi volna, ha egy-egy város elöljárósága elrendelné, hogy a polgárság állítsa egy irányba valamennyi ventilátorát, indítsa el, hátha megmozdul az együttes levegőmozgásra az egész? (Amennyire tudom, kínaiaknak sikerült a verebeket hatásosan irtani a kereplők szakadatlan forgatásával, a nyomorult párákat állandó repülésben tartani – végkimerülésükig.) A másik gondolat, amely megérlelődött bennem, inkább kérdés: Hová lesz az a hatalmas szmog, amikor kilódul a városokból. Semmivé nem lehet, talán szétoszlik, bizonyos részeit a zöldnövényzet nyeli el, s az összetevők egy része még hasznára is lehet.
Jó lenne bestoppolni az ózonlyukakat,
jó lenne féken tartani a szemetelők kezét,
jó lenne, ha tudatosulna a magát homo sapiensnek nevező emberiségben: Ránk van bízva a természet uralása, ami nem azonos a kifosztásával, elkótyavetyélésével, kizsigerelésével, tönkretételével.
Tudom, még vannak olajkészletek a földön,
tudom, még hatalmas érdekek húzódnak ezek birtoklásához,
tudom, hogy hatalmas az autógyárak és az autókereskedelem ellenérdekeltsége a természetet kímélő motorok gyártása ellen, mégis meg kellene törni a „status quót”, még mielőtt megfordíthatatlanná váló folyamatok keletkeznének.
Összefogalaló az 1Sám 31-hez. Sámuel első könyvének a végén tartunk. Gyászos ez a vég. Saul csapatát Gilboa mellett megtámadják a filiszteusok, három fiát megölik, Sault halálosan megsebesíti egy nyílvessző. Ő maga és fegyverhordozója kardjába dől, hogy ne a körülmetéletlenek öljék meg. A győztesek levágják Saul fejét. Jábes lakói éjszaka elhozzák a király tetemét, elégetik, csontjait eltemetik, s hét napos böjtöt tartanak. Közöm. Fejezetekkel korábban prófétálja Saulnak a látóasszony a személyes tragédiát. Ez az uralkodó valamiért nem képes vagy nem akar kitörni megrögzött depressziójából. Mint ha kishitűsége okozná balsorsát. Elbújik, amikor királlyá akarják választani; erejét leköti, hogy huzamosan üldözi ellenlábasát, Dávidot; az Úr ellen ágál, s magára marad. Élete azt példázza, hogy a felismert igazság ellen nem jó tusakodni, mert annak biztos kudarc a vége.